Plébánia esték: Beszélgetés dr. Csépányi Gáborral a papi hivatásról és a papképzésről

Március 25-én, pénteken este 7 órakor folytatódott a Plébánia esték sorozat. Ez alkalommal a meghívott vendég dr. Csépányi Gábor az esztergomi papnevelő intézet spirituálisa, lelkivezetője volt. Vele beszélgetett Kiss László plébános úr. Téma a papi hivatások alakulása, a papképzés. Mit tehetnek a hívek, hogy legyenek papi hivatások?

Gábor atya nem teológiai doktor, hanem medikus doktor. Hogyan lett az ember orvosból lélek orvos? Az egy érési folyamat. Testvéri versengésből indult orvosi pályára, ott egy mély Isten élmény megtapasztalás az Oltáriszentség előtt vezetett el a papi hivatása felé. Mint minden egészséges fiatalnak vágya, neki is volt barátnője, szeretett volna családot de a hívó szónak végül is nem tudott ellenállni... Édesapja nehezen fogadta el hivatását, de ma már örömmel úgy mutatja be az ismerőseinek: "A pap fiam, aki egyébként orvos is". "Talán harmadik évben, mikor betegvizsgálatot is tanulunk, akkor két betegvizsgálat között valahogy előjött belőlem, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt ezen a híres egyetemen? Felvettek a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, ami nagyon jó, de valahogy nem érzetem magam a helyemen. Ott ki tudtam mondani, hogy azért egy kicsit azért is vagyok itt, mert a Gergő állatorvos lett és én meg versenyeztem vele. Olyan jó volt bevallani az igazságot, felszabadító volt.

Vannak néha élethazugságaink, amikben, hogyha megmaradunk, akkor érezzük, azt kezdjük el érezni, hogy nem vagyunk a helyünkön. Valami nem stimmel. Ez is egy ilyen volt, hogy nem teljesen az én vágyam volt, hogy odakerüljek. Maga ez a felismerés és az, hogy én ki tudtam mondani, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt, az felszabadító erővel hatott. Onnantól kezdve, végeztem tovább az orvos egyetemet, de azon gondolkoztam, hogy mi is lennék, ha nem orvos. Valahogy, lopakodó üzemmódban egy reverendás kép úszott be nekem, hogy tulajdonképpen pap az szívesen lennék, de ezt nagyon sokáig tagadtam. Annyira, hogy még udvarlásokba is kezdtem. Nagyon különleges élmény volt számomra az, amikor már 4. éves voltam és egy szentségimádási alkalom volt. Gondoltam, bemegyek a templomba, picit imádkozom, jót fog tenni. Ahogy ott ültem, nem volt több fél óránál, de egy olyan fajta szeretet kezdet engem betölteni, amit tudtam, hogy az Eucharisztiától kapok, valahogy bizonyossággá vált, hogy tényleg ott van Krisztus és tényleg Ő az. Egy feltétel nélküli elfogadás érzése volt ez, hasonló a szerelemhez, annyi különbség van a szerelem meg e között, hogy a szerelemben mindig ott van az a kérdés, hogy de vajon elfogad-e engem, vagy mi van, ha nem szeret? Vajon elfogadható vagyok- e számára? Itt, Jézus esetében ez kijelentés volt, én elfogadlak és nem volt kétség benne. Nagyjából másfél percig tartott, úgy jöttem ki a templomból, mit egy igazi szerelemes. Szinte röpködtem, könnyűek voltak a lépteim, nem érdekelt, hogy milyen idő van, belül sütött a nap. Tudtam, hogy szeretve vagyok és elfogadva és ez annyira megérintett ez a tapasztalat, hogy néhány hónappal később vissza tudtam térni hozzá."

Az utolsó két évet már azért végezte, hogy pap lehessen. Minden vizsgára úgy készült, az volt a motiváció, hogy "én pap szeretnék lenni." Titokban ment el felvételezni, felvették. Amikor előrukkolt ezzel otthon, hogy tulajdonképp nem is szeretne orvos lenni, hanem pap akkor már 5. éves volt az orvosi egyetemen. Az államvizsgája nagyon jól sikerült az elmélet is meg a gyakorlat is, 9 orvos előtt vizsgázott. Az elnök a vizsga után ünnepélyes arckifejezéssel azt kérdezte: – "Na kolléga úr, és milyen szakirányt választ?" Akkor ott először mondta ki, így idegenek előtt, az orvos kollégák előtt, hogy: – "Esztergomba megyek a teológiára, mert pap szeretnék lenni." Fél perc csönd volt, se kép, se hang. Néztek, hogy ez hogy lehet? Meg hogy tényleg jól vizsgázott és nem értették. A sebész szólalt meg először, hogy: – "Kolléga úr, micsoda fantasztikus dolog, test és lélek orvosa!"

Gábor atya beszélt a szemináriumi évekről, Isten humoráról. Nagyon szép 6 évet élt meg, ami hamar elrepült. Örömteli évek voltak számára. Onnan a Római Gergely Egyetemre került, ahol dogmatika licenciátust szerzett. Majd a római tanulmányok után Városmajorban volt 3 évig káplán, amit nagyon élvezett. Aztán Terézváros következett ahol kisegítő lelkész, közben – hivatás gondozó, – IRÁNYTŰ műhely, – szemináriumban dogmatika tanár. Innen vezetett az út Esztergomba a szemináriumba, ahol először csak dogmatikát tanított, aztán majd spirituális, lelki vezető lett.

Fontosnak tartja a papok közötti barátságok meglétét. Mai világban az elköteleződés válságát éljük meg. Mindig Isten felé kell fordulni, Vele bensőséges kapcsolat kialakítására kell törekedni és nem csak a papoknak. Papi lelkiségről szólva megemlítette, ez nem egy szakma, ez egy HIVATÁS. Nagyon fontos, hogy sokat imádkozzunk, de nagyon fontos az áldozat is a hivatásokért.

Köszönjük Gábor atyának az őszinte beszélgetést, hogy megismerhettük hivatása történetét, egyenes, vidám jellemét. Remény, vidámság sugárzott belőle, látszik, hogy ő tényleg a helyén van. Ilyen lelki emberekre, papokra van szüksége a világnak, akik mernek elköteleződni és igent mondani, segíteni a híveket a közelebb jutásban a mennyek országába. Az Úr áldása kísérje életét, munkáját, "tegye teljessé a jót, amit megkezdett benne".