A Batthányak ősi családfáján

nőtt már hazánkban számos örökzöld ág:

bölcs hadvezérek diadalmas kardján

védelmet kapott egész Magyarország,

vértanúk vére öntözte a törzset

viharok közt is helytállást kívánva,

míg életmentő áldozatra intett

Te, László herceg, lettél Isten hőse,

oroszlán kardja vonzón nem kísértett,

de a pelikán, Megváltónk jelképe,

a címerpajzsról jó szívedbe lépett.

Jézust követve nagy voltál a hitben,

az Örökélet Kenyeréből éltél,

családodban is otthon volt az Isten

gondok, bajok közt csak Benne reméltél.

Előtted szent volt a hitvesi hűség,

rád bízott kincs: a gyermekeid lelke.

Szerető példád előttük járt mindig,

szóval és tettel így neveltél egyre.

A szegényekben Üdvözítőnk láttad,

a vakok bíztak, hogy látóvá válnak,

Istent dicsérte áldott műtőkésed.

Te, ki a szentek szűk ösvényét jártad,

nagy betegként is Megváltónk nyomában,

kik közbenjárón jóságodra vágynak,

emelj szót értünk az égi hazában!

Segíts, hogy legyünk kitartók a jóban,

lássuk meg Jézust minden kérő kézben!

Segíts, hogy népünk küzdelemben, gondban

a Boldogasszony oltalmában éljen!

Egyedül vagyok, de valaki véd:

Beszédes csendjével átölel a kastély!

Legendát suttognak egymásnak a bástyák,

kagylóikat nyitják a barokk cirádák.

A falak gyönggyé vált könnyeket pergetnek,

hálás köszönetét beteg embereknek,

akiknek itt hullt le szemükről a hályog.

Látok! Látok! - zeng az örömóda!

Áldást mond cigánylány, koldus vén anyóka.

Itt herceg gyógyított nincstelen beteget!

Egy főúr lépte át az “osztálykeretet”!

Büszkén ragyogj hát pelikános címer!

Dr. Batthyány a magyar Albert Schweitzer!

Szeretem az embereket,

a létért kiáltó

vak szemeket.

Meggyógyítom őket és

elhessentem a beteg gondolatokat -

minden rosszságon keresztül.

Pedig már halódok,

de átadom a szegényeknek jóságomat,

a humanitásom teljes valósságát.

Hűséggel, és a legmélyebb

szeretettel teszem,

tudásom tágas erejével.

Ha Isten segített rajtam,

akkor másokon segített,

ami imáimban küzdött, vívódott,

beteljesedett.

Kezemben nem remegett

a vas mostoha, őseimnek

égbe törő kardja.

Kiknek feje fölött függött

az akasztófa virága,

de engem olyan eszme szült

a világra, amely másokért

élt, s halt meg.

Körmend legendás hercege,

Jótékonyság szent embere.

Nem felejtünk téged soha,

Légy most is szemünk orvosa.

Ó éles szem, az kell nekünk,

Az égre kell tekintenünk,

Hisz a szemünk keres, kutat,

Hogy megleljük a jó utat,

Amely hazánkba elvezet – –

Esdj ki hát nekünk jó szemet,

Égig látó lelki szemet.

Jaj, bizony be kell vallanunk,

Lelki rövidlátók vagyunk.

Te, beteg szemek doktora,

Légy lelki szemünk orvosa!

A mennyből is légy orvosunk,

Íme, ezért fohászkodunk.

Székesfehérvár, 1989. november 5.