Szinte egyidőben azzal, hogy megkaptam a kitüntető felkérést erre az előadásra, került kezembe Tardy Lajos frissen megjelent könyve régi orosz utazók magyarországi beszámolóiról. Felnyitván, egy 19. század elejéről származó levél sorain akadt meg a szemem: “Batthyány Alajos grófnál ebédeltünk, aki a mi kedvünkért meghívott néhány itteni tudóst...”. Tehát a tudományos világgal, a magyar kulturával tartott kapcsolatot ez az Alajos gróf, akiről egyébként tudjuk, hogy bátor hangú röpiratokban küzdött a jobbágyfelszabadításért és a magyar művelődésért. Kezünkbe vehetünk azonban bármilyen könyvet a magyar történelem bármelyik szeletéből, a Batthyány névre lépten-nyomon rá fogunk bukkanni a politika, a hadművészet vagy a művelődés területén.

A széles mezőnyből e kis előadás csak néhány kiemelkedő névre szorítkozhat. Itt is túl messzire vezetne, ha a magyar előidőkkel kezdenők, amikor a család még az Örs nemzetség nevét viselte, amelynek családfáján több magisztert sorol fel Nagy Ivánnak a magyar nemesi családokkal foglalkozó könyve. E tág megjelölés egyaránt vonatkozhat politikai vagy művelődési szerepkörre. De a bőség zavara önt el bennünket még akkor is, ha kiindulópontnak 1398-at vesszük, amikor a család felvette a Batthyány nevet. E névnek mennyi viselője magasodik ki azóta a magyar művelődés és történelem területén! Szinnyei Józsefnek a múlt század végén készült írói lexikona nem kevesebb, mint 17 irodalmi munkásságot is kifejtő Batthyányról tud, s modern kiegészítése ezek mellé még egy tucat nevet sorol. Több átfedéssel persze, de a Révai Nagylexikon és az Új Magyar Életrajzi Lexikon 25-25 Batthyányról közöl adatokat. Az Országos Széchenyi Könyvtár katalógusában fél fiókot tölt ki a Batthyány név. E bőségből jelen kis előadásunk keretében századonkint egy-kettőre ha szorítkozhatunk.

Kezdjük talán a sort azzal a Batthyány Ferenccel, aki 1524-ben az Újlakyak kihaltával megkapta a család mindmáig fennálló ősi fészkét, a törökkel vívott hadakozások hősi támaszpontját, Németújvárt, mai nevén Güssinget. Ez a Ferenc az 1526-i mohácsi ütközetben horvát bánként parancsnokolt a magyar sereg jobb szárnyán, s a balul végződő csata kezdeti sikerei éppen neki tulajdoníthatók. E hadra készülődés idejéből két nyelvemlék értékű levele is ránk maradt. Ezeket feleségéhez írta, akit becézve “Jó Katus, én szerető lányomnak” szólít. “Imádd Istent - írja neki - a sok jámborért. Én utánam semmit ne bánkódjál akár most, akár ezután. Minden embernek meg kell halni. Ha Isten meg akar tartani, megtart, amit akar, az leszen... Hiszem az Úr Istent, hogy minden jó lészen és hamar való időben, ha Isten akarja, nagy jó szerencsével és jó egészségben egymást meglátjuk...” Hite valóra vált. A nádor és Perényi Péter mellett ő is az életben maradt kevés főrendű közé tartozott. Nagy kort, Mohács után még négy évtizedet ért meg, s nem sokkal halála előtt Miksa koronázásán – mint a legelőkelőbb és legidősebb magyar főúr – ő tartotta a szent koronát, széken vitetve magát.

A mohácsi ütközet után egy jó évtizeddel született Batthyány Boldizsár sok diadalmas csatát vívott a törökkel, de nem kevésbé jeleskedett a tudományok területén is. Bécsben és Párizsban járt iskolába – ez utóbbi helyen még a királyi udvarnál is szerepet kapott – , de igyekezett megismerni szinte egész Európát. Széles látókörében ott találjuk a reformáció eszmerendszerét is, kiindulva abból a meggondolásból, hogy toleranciával könnyebben tud a Mohács után szétszakadt ország egyesítésén, a nemzeti erők összefogásán munkálkodni. E cél érdekében külföldi szellemi kiválóságokkal is igyekezett gyümölcsöző kapcsolatokat kiépíteni. Közülük csak Charles de l’Écluse-t, latin humanista nevén Clusiust emeljük ki, a kor jeles orvostudósát és botanikusát, aki protestáns volta miatt kénytelen volt Németalföldről Bécsbe menekülni. Itt úttörő munkásságot fejtett ki a pannoniai tájak flórájának leírásában, de innen ismertette meg szülőföldjével az azóta ott szinte nemzeti jelképpé vált tulipánt, s az ő bécsi kertjében érett meg Európa e vidékén 1588-ban első alkalommal a burgonya. “Batthyány Boldizsár évente kétszer-háromszor szokott értem kocsit küldeni Németújvárból Bécsbe” – írja egyik könyvében, hozzátéve, hogy ezzel a mágnással franciául szokott beszélni, bár Batthyány tökéletesen bánik a latin, olasz, spanyol, német és horvát nyelvvel is a magyaron kívül. A sokszor bizony anyagi nehézségekkel küzdő Clusiusnak – atyját Németalföldön minden vagyonától megfosztották – szinte egy korabeli Nobel-díjjal ért fel ez a rendszeres baráti kapcsolat egy olyan nagyúrral, aki nemcsak a nyomdászatot karolta fel, de széles ablakot vágott egész Európára, amelyen át a tudományosság messze túlnőtt a Batthyányak birtokain, s hatósugara kiterjedt Pannonia töröktől el nem foglalt egész területére.

Lépjünk át a következő századba. Boldizsár unokája, Batthyány Ádám Dunán inneni főhadvezér 1630-ban nyerte el a családnak a grófi címet. Egy táborozási naplókönyv, mint jeles történeti forrás szerzőjét tisztelhetjük őt, emellett azonban sokkal jelentősebb kulturális tette a németújvári ferences kolostor megalapítása, s abban a könyvtár felállítása. Ide került nagyatyjának híres könyvtára is – benne mintegy száz ősnyomtatvánnyal – , s ezt a bibliotékát a ferencesek gyöngyösi könyvtára mellett mint a máig együtt maradt legrégibb magyar alapítású könyvtárat tartjuk számon. Érdekességként, a családnak a magyar kultúrával való kapcsolata illusztrálására említjük meg a tényt, hogy ennek az Ádámnak leszármazottjánál volt tiszttartó a 18. sz. elején, a régi magyar próza jeles mesterének és művészi formaérzékű költőjének, a jezsuita Faludi Ferencnek az apja, akit egy Batthyány gróf tartott keresztvíz alá.

Megy az idő, ugorjunk máris egy évszázadot. Az előző két hadfi mellé sorakoztassunk fel itt két könyvtáralapító főpapot. Batthyány József hercegprímás ilyen irányú – részleteiben még fel nem tárt – munkásságáról ékesszólóan tanúskodik az esztergomi székesegyházi könyvtár sok-sok kincse. Benne például idősebb kortársának, Bél Mátyásnak kézirat-tömege, amely széleskörű, kutatógárda szervezésével egész Magyarország részletes történelmi és földrajzi ismertetését lett volna hivatva szolgálni, s mind a mai napig a kutatók kincsesbányája. A könyvtár mellett az irodalmi és zenei élet pártfogásáról sem feledkezett meg a jeles bíboros, Pozsonyban pedig új prímási palotáját kiváló barokk művészek értékes alkotásaival díszítette. II. József egyház- és nemzetellenes törekvéseivel nem értett egyet, a kalapos király halála után összehívott országgyűlést tüntetően magyar nyelven nyitotta meg. Hazája könyvkultúrájának felvirágoztatásán oly lelkesen buzgólkodott, hogy a jezsuita történész Pray György az ő révén vélte megvalósíthatónak egy nemzeti könyvtár felállítását. Ha erre a feladatra egy fiatalabb kortársa, gróf Széchényi Ferenc nem tudott volna több időt – szinte egy egész élet munkáját – szánni, ma ezt az emlékülést talán a Batthyány Józsefről elnevezett könyvtárban rendeznénk.

Ugyancsak a könyvtáralapítás volt legjelentősebb tette e században a család egy másik főpapjának, Batthyány Ignác erdélyi püspöknek. A magyar művelődés e kimagasló alakja – már mint fiatal egri nagyprépost – jelentősen gazdagította a római tanulmányi évei alatt összegyűjtött könyvtárát, amelyet természetesen magával vitt gyulafehérvári püspöki székhelyére is. Méghozzá azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy Gyulafehérvárnak visszaadja a Bethlen Gábor fejedelemsége alatti felvirágzását. Egerben mindössze a hajdani nagypréposti lak kertjében a most felújítani szándékolt Batthyány-filagória bájos barokk építménye őrzi emlékét. Gyula-fehérvárt azonban hatalmas kulturális létesítmény, a máig fennálló Batthyáneum, amelyben az élete végéig gyarapított könyvtár mellett nyomdát és csillagvizsgáló tornyot is létesített. Annak a kornak tudományos optimizmusában a csillagászati távcső azt a szerepet töltötte be, amit napjainkban a személyi számítógép. Reméljük, a Batthyáneum gazdag állományában, amelyet Migazzi váci püspök híres könyvtárának megvételével is gyarapított, mind a mai napig ott őrzik a sok kincs között a Gyulafehérvári-kódexet, benne a harmadik összefüggő nyelvemlékünkkel, a Gyulafehérvári Sorokkal. Ezzel kapcsolatban mellesleg megemlíthetjük, hogy a Batthyányak kulturális érdemeiről árulkodnak a Németújvári Sorok is.

Máris a 19. századba érkeztünk, ahol is két neves politikusról kell szólnunk. Az egyik a magyar művelődés terén is jelentős érdemekkel rendelkező Batthyány Kázmér. Ő, mint tudjuk, 1849 legvészterhesebb napjaiban egészen a fegyverletételig a Sze-mere-kormánynak volt a külügyminisztere, hogy aztán emigráns, vagyonától megfosztott sorsa a párizsi Montmartre temetőben érjen véget. Az 1807-ben született ifjú külföldön nevelkedett, s a francia, angol, olasz és német nyelv mellé csak felnőttként tanulta meg a magyart. “Haza telepedve – írja róla Szinnyei már említett életrajzi lexikona – először az 1839-i országgyűlés főrendi tábláján látjuk fellépni, mint hazafit.” Ugyancsak Szinnyei a magyar művelődés terén felmutatott érdemeit ekként sorolja: Rohoncon gazdasági tanintézetet állított fel, birtokain kisdedóvókat, iskolákat létesített, sokat áldozott hazafiúi egyletek és vállalatok alapítására, az Akadémiának könyvtárat ajándékozott. Azt is tudjuk róla, hogy a Kisfaludy Társaság alapítói közé tartozott, és hogy Vörösmarty Mihály költészetéért lelkesedett. A magyar nyelv megtanulásában is segítséget nyújtó verseiből számosat kívülről tudott, azokból gyakran idézett és a költőt szívesen látta vendégül asztalánál. Amikor 1846-ban birtokait rendezte, két telket adományozott a Szózat költőjének, de ezt rövidesen átváltotta évi 500 forintra. Mint hozzá ez ügyben intézett levelében kedvesen írta, vakmerő gondolat volt tőle, hogy a Pegazust ekébe akarta fogatni. 1854-ben bekövetkezett halálakor Vörösmarty több sírverssel adózott emlékének. Íme az egyik:

A 19. század másik nagy politikus Batthyányja külön fejezetet, külön előadást érdemelne, de bátran hisszük, hogy emléke elevenen él minden magyar szívében. Mindenki tudja, hogy Batthyány Lajosról, az első magyar felelős minisztérium elnökéről van szó. A bevezetőben a 16. század vérzivataros idejéből olvastunk egy levél-részletet, most hallgassuk meg az ő 1849. október 5-én, hasonlóan súlyos időkben kelt sorait:

“Drága, kedves nőm! Hasztalan reméltünk az emberség utolsó szikrájában, midőn egymást látók, ezt is megtagadták tőled. Még egyszer ismétlem tehát e sorokban mélyen érzett kijelentését legforróbb hálámnak és csodálatomnak a te tiszta szerelmed mindazon kincsei iránt, melyeket megérdemelni sohasem tudtam; s oly igaz, mint hogy a halál küszöbén állok, ez bennem a hibának egyetlen tudata, mit magammal a sírba viszek... Ezen ünnepélyes órában esküszöm neked, hogy a király és birodalom iránti árulásnak soha még csak gondolata sem fért lelkemhez. De a hazának sem kevésbé híve voltam s vagyok, ki fogja most kétleni? És azért halok én meg: a törvény s a király esküje volt az én szabályozóm, és attól sem jobbra, sem balra nem engedtem magamat eltántoríttatni. Viam meam persecutus sum. És azért ölnek meg engemet! A gyermekeket csókold meg és álld meg nevemben. Ne szégyeljék, nem kell szégyelniök magukat atyjok miatt. Elébb vagy utóbb azokra háramlandik vissza halálom gyalázata, akik engem hálátlanul és igazságtalanul gyilkolnak meg... És most még egy búcsúcsókot! Isten veled! Szívem egyedül képeddel, ajakimon a te neveddel halok meg. A viszontlátásra! Batthyány Lajos.”

Batthyány Ferenc Mohács után a kettős királyválasztás során egy ideig Szapolyai János mellé állt, de csakhamar rájött arra, amire

Megérkeztünk a 20. századba, ahol a kultúrának egy egész más területére, a képzőművészetek világába tegyünk kirándulást. Kevesen ismerték Batthyány Gyula festőművészt, mert életét, munkásságát a magányosság gyűrűje vette körül. Az 1887-ben született művésznél azonban mindez nem arisztokrata gőg volt, hiszen életét mindig is a másokat segítő jóindulat jellemezte. Készségesen vett részt kiállítások szervezésében, szakmai vállalkozások feltételeinek biztosításában, fiatal tehetségek indításának szellemi és anyagi támogatásában, a második világháború nehéz éveiben az üldözöttek védelmében. Bicskén, ahol valamikor a családi kastélyban Batthyány Kázmér mint 6 éves kisfiú Mária Ludovika királyné tiszteletére rendezett ebéden apródként szolgált fel, ő művésztelepet alapított. Budapest, München, Párizs voltak tanulmányi állomásai, de magányos utat, a szecesszióval rokon sajátos manierista művészetet alakított ki magának. Több külföldi múzeumon kívül a Magyar Nemzeti Galéria is őrzi fél tucat művét. “Művész hazája széles e világ, a hírnév országútját lakja ő” – írta Arany János. Batthyány Gyula végső otthonának mégis a magyar hazát választotta, itt halt meg 1959-ben. Huszonöt év telt el utána, hogy előkerültek az elfeledettségből képei, s 1984-ben a hatvani galériában kiállították azokat. Pogány Ö. Gábor akkor írta róla, hogy életművének csak töredéke ismeretes, oeuvre-katalógusának összeállítása - akárcsak a Batthyány család történetének megírása – még hosszan tartó kutatómunkát igényel. Munkásságáról némi ízelítőt kapunk a bejáratunknál felállított tárlókból. Ezeket a képeket a legnagyobb magyar, Széchenyi István születésének másfél százados jubileumára készítette. És amelyekből az Országos Széchényi Könyvtár a Batthyány-örökösök nemes-lelkűségében bízva 1991-ben, Széchenyi születésének bicente-náriuma alkalmából szeretne ünnepi kiadványt megjelentetni.

Széchényi Ferenc és fia, István... A “Széchényi-szindróma” hordozói, letéteményesei: mindazt, amit a nemzettől kapott hatalmas anyagi lehetőségeik biztosítanak, felhasználni a “csúnyácska haza” – Széchenyi István szavai ezek – megszépítésére, felvirágoztatására. Ennek a lelkületnek oly találóan adott hangot Stanzáiban Babits Mihály:

Ez a Széchényieket sarkalló lelküket nem hiányzott a Batthyányakból sem. Ők is munkálkodtak évszázadokon keresztül azon az épületen, amelyet ma divatos szóval a közös európai háznak nevezünk, s melynek alapját az occidentális kultúra jelenti. És nálunk ég – ebben a házban – egy titkos világító forrás: a Batthyány örökmécs. Fény és vonzerő...