Dr. Batthyány-Strattmann Lászlóról 1931-ben bekövetkezett halála óta számtalan életrajz, újságcikk, ismertetés jelent meg. Kiadták a naplóját, tizenkét életrajza jelent meg, a negyvenes évek óta gyűjtik boldoggá avatási perének jegyzőkönyveit. Mégis az utóbbi évtizedek során alakját a magyar sajtóban és közéletben egészen az elmúlt évig nagy hallgatás övezte, a róla szóló írások, a naplókiadás Bécsben jelentek meg. Amíg a szeretet művét orvosként beteljesítő orgonaművész Albert Schweitzer nevét sokszor emlegettük és ez a Társaság is zászlajára írhatta, addig egy vele azonos értékű egyéniséget a saját hazája elfelejtene?

Joggal kérdezhetnék, hogy miért nem egy történész vagy egyházi személy áll most Önök elé előadóként? Miért egy szemorvost kértek fel erre a feladatra? Talán azért, mert Batthyány-Strattmann László szemorvosként ismerhette meg a hivatás teljesítésének belső örömét, vagy azért, mert magam is szemorvos lévén ismerem pályafutását és etikai előadásaim során, évről-évre megemlékeztem tevékenységéről, akkor is, amikor ez még nem volt szívesen fogadott téma.

Elvállaltam a felkérést, mert tartoztam ezzel a kezdő műtőorvosi lépéseimet oly sok szeretettel segítő, igazgató, fáradhatatlan műtősnőnek, Matild nővérnek, Batthyány valamikori munka-társának. Nem tudom, hogy egykori “főnökének”, ahogy ő mondta “a herceg úrnak” boldoggáavatási pere hogy végződik, de ha én egy szentre gondolok, akkor Matild nővér éjt-nappallá tévő szorgalma minden fáradtságon, bosszúságon, megaláztatáson és súlyos megpróbáltatáson felülemelkedő szeretete jut az eszembe. Ha ő ilyen volt, milyen lehetett akkor az általa úgy tisztelt és szeretett “főnök”?!

A fiatalsága azonban úgy zajlott, mint a többi elvált szülők gyermekéé. Internátusok, nevelőtanárok, diákcsínyek, túlzott öntudat és szeretetet kereső kapcsolatok a lelkiatyával, váltják egymást. A jezsuiták gimnáziuma szigorú, a főrangú diákot éppúgy kicsapják nyolcadikos korában, ha tiszteletlen, mint bárki mást, így az érettségit magántanulóként teszi le az ungvári gimnáziumban.

Az egyetemi évek is mozgalmasan kezdődnek. Apja eltiltja az orvosi pályától, azt szeretné, ha gazdasági főiskolát végezne, hisz neki kell majd a birtokok igazgatását ellátnia. A gazdasági akadémiai tanulmány hamar megszakad, bölcsészettel, kémiával, asztronómiával kezd foglalkozni nagy érdeklődéssel s nem amatőr szinten. Köpcsényben kémiai laboratóriumot és jól felszerelt obszervatóriumot rendez be, miután a bécsi csillagvizsgálóban kellő gyakorlatot szerzett. Laboratóriumában cipőpasztától a kölnivízig mindent előállít. Kitűnő technikai érzékkel rendelkezik, de elsajátítja a hypnózis tudományát és filozófiával is foglalkozik. Ez hát a helyzet a huszárönkéntesi év leszolgálása után. Egyetemi társai szeretik, ebben a közegben szerény, kollegális, a tudásvágy és a megszerzett ismeretek már fokozatosan visszaszorítják a kollégiumból kikerült fiatalember eleinte viharos, könnyelmű társasági életét. Élénk bizonysága ennek a komolyodásnak és a gyermekkor óta élő hivatástudatnak, hogy 25 évesen, Dr. Vécsey professzor bíztatására – akitől medicinát tanult – jelentkezik az orvosegyetemre, ahová a kémiai tanulmányokat betudva másodévesnek veszik fel. Ebben az időben, 1896-ban nagy beteg, gyomorrákos édesapját ápolja. Fájdalmait jelentősen enyhíteni tudja, s így végül megkapja az apai beleegyezést az orvosi pályához. 1900-ban nyeri el az orvosi diplomát és klinikai sebészorvosi gyakorlatot kezd Bécsben. Ez önmagában szép fordulat egy fiatal ember életében, aki a kezdeti bizonytalanság után, komolyan és teljes odaadással fordul a választott hivatás felé, de még ennél is többet jelent talán, hogy beleszeret és 1898. november 10-én Bécsben, a Votivkirchében oltár elé vezeti Coreth Mária Terézia grófnőt. Ettől a pillanattól kezdve az élete megváltozik, töretlen ívet mutat fölfelé.

Orvosi munkáját sebészként kezdi Bécsben és Köpcsényben a saját maga létesítette korszerű kis kórházban, ahol villanyvilágítás, aseptikus és septikus műtő, Rtg-készülék, stb. áll rendelkezésre, egész nap operál, betegeket kezel, s persze gyakoriak az éjszakai sürgős esetek is. A nagy igénybevétel hatására Basedow-kórja kiújul, szívpanaszai jelentkeznek. Kollégái tanácsára felhagy a sebészettel és feleségével együtt úgy dönt, hogy jó manualitását a szemészetben tudja legjobban felhasználni a betegek érdekében. És így is történik. A szemorvos útja az akadémiai tagságig, a katedrára való meghívásig vezet. De ő megmaradt annak, aminek maga-magát képezte, a szegények orvosának. Szándékosan nem a szegények szemorvosát mondtam, mert Batthyány képzettségénél és szemléleténél fogva a beteg ember testét-lelkét gyógyította a maga megbonthatatlan egységében. Megrendíthetetlen hite a tragédiák elviselését is megkönnyítette a betegei számára. Arról a segítségről nem is beszélve, hogy betegeit ingyen gyógyszerrel, szemüveggel, ha messziről jöttek, útiköltséggel is ellátta. Azt mondanák: könnyen tehette, hisz nagyon gazdag volt! Ez igaz, ezt ő is tudta, s ennek megfelelő mértékben juttatott a rászorulóknak, akárhol fordult is meg a világban. A család életmódja osztályos társaihoz mérten egyszerű volt, minden luxust kerülő, környezetének minden bajára érzékenyen, segítőkészen reagáló. Batthyány halálakor Grósz Emil, a neves szemészprofesszor ezt írta: “Valóban hivatásszerűen foglalkozott az orvosi tudománnyal és nem úri passzióból. Igen ügyes kezű és lelkiismeretes operatőr volt, orvos, aki soha sem kímélt sem fáradtságot, sem időt, sem a saját egészségét, hanem szenvedő embertársainak mindig, minden pillanatban segítségére sietett.” Batthyány valóban ilyen orvosi alkat volt. Operatőri, gyógyító munkáját “nyitott ajtók” mellett, hazai vagy külföldi orvoslátogatók, néha családtagok előtt végezte, mindenre magyarázatot adva, betegeit mindenkor bíztatva, erősítve. Legkedvesebb asszisztense Misl, a felesége volt. Mint mondtam, nem vonzották a hivatásbeli rangok sem. Egyszer mégis érdekes módon nyilatkozott a professzori címe lehetőségéről: “... a címnek azért egy haszna van, .. írnék egy leghatározottabban katolikus jellegű művet: “Egy orvos katolikus vallomásai”, akkor ezzel a címmel használnék a hitnek, mert az emberek, legalább is egyesek, mégiscsak meghökkennének azon, hogy egy orvosprofesszor is kiáll a hit mellett.” Azt hiszem, ebben évtizedek múltával is igaza van. Kár, hogy ez a mű nem született meg.

Az orvosi munka egyre elmélyültebb, a rosszindulatú orvosi pletykák, melyek eleinte “mások egészsége kárára gyakorolt főúri passziónak” titulálták tevékenységét, elhallgattak, s a Trianon után Körmendre átköltözött kórház és vezetőjének neve országon belül és kívül ismertté vált. Most már nem zárkózhat el egy-egy főrendű egyházi vagy világi személy műtététől sem. A honorárium ajánlatát azonban mindig a szegények felé irányítja. A kórház, a személyzet, a betegellátás és gyógyszerelés összes költségét, beleértve az asszisztens-orvosok fizetését, mindig maga fedezi. Évente körülbelül ötezer beteget látott el személyesen és összesen kb. 20.000 műtétet végzett. (...)

Ha most visszagondolok az eddig elmondottakra, érzem, hogy csak külsőségeiben tudtam lefesteni ezt a mélyen érző és hitének mindenben megfelelő orvosegyéniséget. Engedjék meg, hogy néhány tőle idézett mondattal megpróbáljam a belső lényét, gondolat- és érzésvilágát is megvilágítani.

Sógornője, Coreth Magdaléna a bertholdsteini kolostorban élt. Batthyány hét hónapi – rákos betegség miatt viselt – , nehéz szenvedés után, a nővér kérésére, többek között ezt írja neki a betegápolásról: “Sajnos minden emberi cselekedetbe belevegyül az emberi tökéletlenség. Sokat nyerünk vele, ha megfigyeljük, mi minden lehet segítségünkre, hogy jobban szeressük embertársainkat és mi minden akadályoz ebben.” S így folytatja: “Itt van mindenekelőtt a gőg, amely feltolakszik bennünk tudásunk miatt, például egy sikerült kúra vagy kezelés után... Különben elég egy kis pillantás ismereteinkre és világosan látjuk, hogy csak a felületen tapogatózunk, alaposan nem értünk meg semmit.” Az a furcsa, hogy a leírtak óta eltelt ötven év minden haladása és felfedezése ellenére ez a mondás – ha új dimenziókban is – , de változatlanul érvényes. Ahogy halad a tudomány, úgy tágul a horizont, de az alapkérdések megválaszolása még távolabbinak tűnik.

Batthyány így folytatja: “Nagy veszedelem a felebaráti szeretetre, ha engedünk a rokonszenv és ellenszenv indulatainak és túlságosan a külső szerint ítélünk, s nem vagyunk urai az embertárssal szembeni saját érzelmeinknek. ... Igen gyakran vagyunk roppant igazságtalanok az ideges, hisztérikus, szellemileg fogyatékos betegek nagy serege iránt. Pedig éppen nekik van igen-igen sok szeretetre szükségük. A “neuraszténiás, hisztérikus” diagnózis többnyire csak a betegek szenvedéseinek gyűjtőmedencéje.”

Ugyanígy figyelmeztet Batthyány a türelemre és a teljes együttérzés szükségességére a gyógyításban. Talán túl hosszan idéztem ezt a gyógyításról – betegápolásról szóló vallomást. De azt hiszem a mai kor negatívumainak tükrében egyre élesebben látjuk e kérdések jelentőségét és érezzük minden foglalkozásban az emberszeretet és a mélyen átélt hivatástudat hiányát.

Nos ez az emberszeretet és hivatástudat hatotta át a körmendi kórház tulajdonosának minden tevékenységét. Az intézet 10 év alatt 160.000 ápolási napot teljesített. Az ezzel járó kiadások kb. 1 millió arany koronát tettek ki. A birtokok jövedelmének 2/3-át! Az adóhivatal természetesen nem hitte el, hogy a birtokból és a kórházból Batthyánynak nincsenek busás jövedelmei, s bizony a napló visszatérő eseménye a fenyegető anyagi csőd és az adócsökkentés ismételt kérelmezése.

A háború hátországi nehézségeire Batthyány a tőle szokott segítőkészséggel reagál. Kórházában sebesülteket ápol és operál, s emellett elvállalja a bevonult körzeti orvos teendőit is. Éjszaka őt hívják ki a szülő nőkhöz, diftériás gyerekekhez, balesetekhez. És ő fölkel az egész napi kórházi munka után az éjszaka közepén, megy autón, kocsin vagy gyalog, parasztházba és cigányputriba, szívesen, szeretettel és nagy hozzáértéssel végzi a vállalt kötelességet.

Az 1919-es forradalomtól bizonyára félt, mert Bécsbe, majd Svájcba ment családjával. Amikor visszatértek az elhagyott otthonukba, a zongorára egy cédula volt tűzve. Így szólt: “Miért teccett elmenni? Maga herceg úr a mi jótevőnk. Nem történt volna semmi. Sőt!” Ki hinné, hogy ilyen “népítélet” is van.

Dr. Batthyány László 1931. január 22-én halt meg. Szanatóriumi szobájában kis oltár állott, s a család minden tagjának szeretetét érezhette maga körül. Csodálatosan szép és mélységében is teljes életének zárszavául idézem naplójának egy 1907-es bejegyzését: “Kolosszális boldogság orvosnak lenni és ha ezerszer jönnék a világra, akkor sem kételkednék egy pillanatig sem: inkább legyek orvos betevő falat nélkül, mint felebarátomért semmit sem cselekvő gróf...”

Azt hiszem történeti hűséggel ismertettem egy lenyűgözően szép életutat. Csak eggyel maradtam adós. Annak a mélységesen mély hitnek, vallási meggyőződésnek az érzékeltetésével, amely Batthyány László művének megértéséhez vezet. Ennek a lángoló, minden percre kiterjedő szeretetnek és odaadásnak a fénye kortársait, papokat és világiakat – és írásait elolvasva engem is – gyakran zavarba hozott. Feszengő érzéssel méri fel ilyenkor az ember önmaga lelki értékének szokványos sivárságát és alig elnyomható irigységgel nézi annak a boldogságát, aki az örömben, a szenvedésben, az élet minden órájában és a halál pillanatában is fenntartás és kételkedés nélkül tud hinni és hitének megfelelően cselekedni.

Ötvennyolc év távolából Dr. Batthyány László alakja történelmi személyiséggé vált az emberek szemében. Érdekes módon két orvos: a protestáns papból, teológus professzorból, orgonaszakértő- és orgonaművészből lett lambarenei kórházalapító, Albert Schweitzer és a kémikus csillagász, sebész és szemész, a mélyen hívő katolikus Batthyány László ugyanazt az életművet teljesíti be: a szeretet művének gyakorlati megvalósítását. Ha Schweitzer filozófiai, önéletrajzi írásait, előadásait és Batthyány naplóját és levelezését nem is ismernénk, életművükből, tevékenységük módszereiből egy rendkívül fontos üzenet árad felénk: aki békét akar, annak először önmagában kell békét teremtenie, aki munkájának gyümölcsét kívánja élvezni, annak úgy kell dolgoznia, hogy értéket teremtsen másoknak, hogy az üres szó és képmutatás mindig lelepleződik, hogy a szeretet szeretetet, a gyűlöltség gyűlöltséget, az elnyomás lázadást szül. Ennek a hitvallásnak rendkívüli súlya a két világháborúban és az azt követő időkben drámai erővel nyilatkozott meg.

Az új, immáron végzetes katasztrófával fenyegető kor első éveiben Albert Schweitzer, a Nobel-békedíj átvételekor drámai felhívással fordul a nagyhatalmakhoz, az atomháború fenyegető rémét vetítve eléjük.

Szavait, intelmeit mindkét fél idézte, hivatkoztak rá, de az általános gyanakvás légkörében senki sem tartotta be. A politika, az államvezetés kizárólag a fegyveres hatalomban és a gazdagságban látta a jövő biztosítékát. S az egymással megszállottan tusakodók nem vették észre, hogy lábuk alatt kiszárad a fű, elszennyeződik a föld és a víz, korom és mocsok borít eget és földet és az elszabaduló elemek – minden atomháború nélkül is – végső pusztulással fenyegetik a hitét, törvényét vesztett emberiséget. Schweitzer költői szimbóluma talán sokak előtt ismert. Azt mondta: “Egy gyors sodrású víz ragad minket az óriás vízesés felé, s mi nem vesszük észre, hogy az áramlás mindig erősebb lesz és nemsokára már képtelenek leszünk a ránk váró megsemmisülést elkerülni.”