Végtelen hosszúnak látszó idő múlva megérkeztünk Szombathelyre, innen pedig nemsokára elrobogtunk Körmendre. Az állomáson hallottam, amint egy asszony a másiknak azt mondja: “Nézd, ez a mi jó Hercegünk!” Mily szép ezt hallani! És ez a jó Herceg az én még jobb Atyám!

A visszaemlékezés mindig édes. Akármilyen kellemetlen volt is egy nap, ha hosszú idő múlva visszagondolunk rá már csak a kellemes és szép dolgok jönnek emlékezetünkbe a többi elmosódik.

Mily szép lesz visszaemlékezni erre a kedves családi életre! A reggeli mise, a lármás étkezések, ahol az embernek folyton a gyerekek hangos örömkitöréseit kell lecsitítani, a kis rózsaszínű szalon amelyben ebéd után dohányozni szoktunk, a séták, amelyeket együtt, vagy szüleinkkel teszünk, a zenélés papival és a kis Ancsival, a rózsafüzér amelyet minden este mondunk: mind, már most, mily kedves, hát még később a visszagondolás! Ha majd esztendők múlva véletlenül betekintek naplómba és felújulnak előttem ifjúkori gondolataim és érzelmeim, akkor majd sok lesz, amin elmosolyodom... A másvilágból nézve azok lesznek a legszebb napok, amelyekben a legtöbb jócselekedetet tettük!!

“Wenn du noch einen Vater hast, so danke Gott und sei zufrieden.” Bizony az is vagyok. És még hozzá milyen jó atyám van, ő nem zsarnok, nem rideg, pancsoló önkényúr, mint az sajnos néha megtörténik, és főképp megtörtént. De ő nem is az az apa, aki csak a maga dolgai után menve, a szó szoros értelmében gyermekeit elidegeníti magától, mint a modern apák 90 %-a teszi. De viszont nem is azok közé tartozik, akik a családban olyan zérók, hogy mindenki teheti azt, amit akar, és senki sem teszi azt, amit más tőle kívánhatna és várna. Az én apámban az összes tulajdonságok megvannak, amiket egy ideális, eszményi atyában elképzelhetünk. Ő igazságos, de amellett jó, tudós és alázatos, szent de életrevaló, komoly és rendkívül vidám, nem találok szavakat... Mindegyikünk érzi, hogy benne nemcsak atyánkat, hanem legjobb, legáldozatrakészebb, legönzetlenebb jóbarátunkat találjuk. Ha valakinek valami nehézsége van, egy szó, és ő megért, és egy szó feleletül, és mi megértjük... Mily szépek a pillanatok, ahol egészen kitárom lelkem és szívem mélyét annak, akiről tudom, hogy minden ügyemet úgy tekinti, mintha csak a sajátja lenne. – De a költő hozzáteszi: “so danke Gott”, követem tanácsát. Ha az idő alatt – Isten adja, hogy hosszú legyen – , ameddig még együtt vagyunk, ezen tulajdonságok 10-ed része tapad csak rám, élethossziglani hálával tartozom neki.

Ödön és testvérei

1921 május végén történt, Úrnapján. A körmeneten részt vett Laci, Mizl és valamennyi gyerek, közvetlenül az Oltáriszentség után. Délután Ödön és fiatal nagybátyja, Max, vadászni indultak a közeli erdőbe. Késő este értek haza, megvacsoráztak, s hamar lefeküdtek. Éjjel Ödön kiáltva hívta apját, mert elviselhetetlen fájdalmai voltak. Laci kénytelen volt egy morfiuminjekciót adni neki. Rövid vizsgálat után megállapította, hogy akut vakbélgyulladása van. (Dr. Pető szombathelyi orvos megoperálja a 20 éves Ödönt, de már késő.)

Ödön már a második nap kérte a betegek kenetét. Először szeretett szüleinek mondott köszönetet, aztán nevelőinek és mindnyájuknak a sok szeretetért. Szüleinek azt mondta, reméli, soha nem követett el halálos bűnt. A következő nap a “Miserere” borzalmait hozta magával. Orvosilag megtettek minden lehetőt. Abban az időben még nem ismerték a penicillint. Éjjel-nappal vergődött, de gondolataival mindig a jó Isten felé fordulva.

Ödön tiszta gyermek maradt, valóban szűzi lélek, akit nem érintett meg a világ.

A szülők elmondhatatlanul bátran viselkedtek. Ödön betegsége Lacinak jelentette a legnagyobb szenvedést. Ezekben az utolsó napokban egyszer a bejárat mellett, egy padon találtam, amint teljesen elmerült fájdalmában. Melléültem. Egyszercsak megszólalt: “Gondold el, hogy én, az orvos, aki oly sok emberen segíthettem, akit a világon a legjobban szeretek, elsőszülött fiamon nem tudok segíteni, sőt későn operáltattam meg! Mit jelent ez nekem! Csak imádkozni tudok, hogy Isten segítsen elviselni ezeket a szörnyű gyötrelmeket!”

Czigány György főszerkesztőm felkér egy dr. Batthyány-Strattmann Lászlóról szóló film elkészítésére. (...)

– Apám, Moik Ferdinánd a sofőrje volt. Nagyszerű ember volt, a falu összes gyermeke nagyon szerette. Reggelenként a kórház zsúfolásig megtelt beteg emberekkel. Néha százan is eljöttek hozzá. Pozsonyból, Körmendről. Különvonatokat indított a MÁV. Ezeket hívták annak idején kórházvonatoknak. Apám nagyon szerette és becsülte, tőle hallottam, hogy betegeit milyen szeretettel vette körül. Ő pénzt soha el nem fogadott, inkább adott nekik. Gyógyszerre, útiköltségre. Misl, a felesége mindig mellette volt, ő volt az asszisztensnője. Ha mi gyermekek megbetegedtünk, mindjárt jött, megvizsgált, gyógyszert hozott és amíg fel nem gyógyultunk, délutánonként meglátogatott. A faluban mindenkit ő gyógyított, ő istápolt. Egyszerűen öltözködött, őt nem gróf úrnak, vagy herceg úrnak kellett szólítani, csak egyszerűen doktor úrnak... (...)

– Tudja, jó évtizedig voltam távol a családomtól, annyi sorstársammal együtt megismertem a hadifogság minden gyötrelmét. Hogy annyi mindent átvészeltem, méghozzá ép ésszel, azt gyermekkoromnak köszönhetem. Drága jó apám többször mondta a 20-as években: “Én a gyermekeimet úgy nevelem, hogy életüket is tudják adni hitükért, meggyőződésükért. Nos nem kell azt gondolnia, hogy hősök lettünk, de valamit valóban el kellett sajátítanunk, magunk felé a kemény tűrőképességet, mások felé pedig az áldozatokra is kész, gyakorlati szeretetet. Nehézségek elviselésére tanítottak sokszor – ezt nyugodtan merem állítani – puritán egyszerűségben. Apán következetesen nevelt minket a napi kis áldozatokra. Nem voltak ezek rendkívüli események, valamit mégis kialakítottak bennünk. Tudtunk jól, önfeledt gondtalansággal élni, de tudtunk nélkülözni is. Emlékszem néhány ilyesféle napi gyakorlatra: “Ne mondj rosszat senkiről! – Ne végy kétszer az ételből! – Mondj le az édességről, vagy oszd meg valaki-vel. – Hallgass egy percig, amikor nagyon szeretnél beszélni. – Reggel kelj fel azonnal!” Később cserkészek is lettünk, s a “cserkész-tízparancsolat” ugyanebben az irányban fejlesztette jellemünket. Keménység önmagunkkal szemben (egészséges életmód, lemondás, következetes tanulmányok, becsületes keresztény élet), mások önzetlen szolgálata. Tudja, nekünk végeredményben fogalmunk sem volt arról, hogy hercegi családban élünk, mi meg grófok vagyunk. A gyerekek egymás után kapták az előzők kinőtt ruháit. Képzelje, még a fiúk is meg tudták varrni zoknijukat. (...)

A megpróbáltatások nehéz évtizedében (háború, hadifogság) nem doktorátusomnak, hanem ezeknek a belénképített képességeknek vettem hasznát. A táborban a polgári családok fiai sorban pusztultak el. Jónéhány meg öngyilkosságba menekült. Én kibírtam mindent: éhséget, hideget, létbizonytalanságot, sőt – és ez volt a legeslegnehezebb! – a megaláztatásokat! Társaim olykor nem akar-ták elhinni, hogy még bírom, még élek... Meséltem nekik apámról ... Boldog gyermekkoromról... Emlegettem testvéreimet, név szerint, különösen ikertestvéremet, Franciskát... Ha nem neveltek volna igénytelenségre, ha nem éltünk volna együtt száz meg száz szegény mindennapi gondjával, nem láttunk volna magunk körül annyi szenvedőt – hiszen ezek voltak apám kedvencei! – , talán én is belepusztultam volna azokba az évekbe, mint oly sok társam. (...)

... 1988 májusában áthelyezik dr. Batthyány László földi maradványait a németújvári ferences templom ősi Batthyány-kriptájából magába a templomba. Az exhumált hamvakat új koporsóba teszik. A koporsót a kriptából a Batthyány-fiúk és unokák vállukon hozzák fel a templomba, s viszik az új díszsírhelyre.

Gondolkozom... Mi sokszor lelkiismeretfurdalással állunk szüleink sírja mellett. Vagy azért, mert nem tettünk meg értük mindent, vagy azért, mert valami szégyelnivalónk akad családunk múltjában... Nem vállaljuk teljesen a múltat, s ez szükségszerűen azzal jár, hogy otthontalanok vagyunk a jelenben és szorongunk a jövő előtt. Ezek a nyolcvanhoz közel járó fiúk és negyvenes éveikben járó unokák családjukat, szüleiket vállalva, őrzik az összetartozás és folytonosság tudatát. Nem tagadják meg sem őket, sem saját magukat.

egészséges lelkű emberek. Nem kellene-e nekünk is pszichés vezetést biztosítanunk gyermekeinknek? Lelküket edzenünk? Nem kellene-e nekünk is tovább adnunk a hitet?