Zsigmondi Mária

Vannak-e még Matildjaink?

A címbeli kérdést ha nem lenne irreális így is föltehettem volna: vannak-e még szentjeink? Lehetnek-e véres, forrongó, énközpontú, anyagelvű századunkban? Melyben még az eszmék küzdelme mélyén is mindig fölfedezhető a pénzéhség és a hatalomvágy?

De irreális volna a kérdés azért is, mert a szentség fölismerése nehezebb, mint gondolnánk. Az imádságos élet önmagában nem elég. A “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” parancsának megtartása is kevés. A hitét áldozatok árán is védelmező emberben is csalatkozhatunk. A hit átcsaphat fanatizmusba, ami már sérti az emberi méltóságot. A szelídség alázatosságba válthat, s innen már csak egy lépés az önfeladó megalkuvás.

Nehéz dolog ez. Nem véletlen, hogy az egyház gyakran évtizedekig is firtatja a boldoggá vagy szentté avatandó életét, életének minden mozzanatát, tanúvallomásokat gyűjt, mikroszkóp alatt vizsgálja a leendő szent megnyilvánulásait, de még rejtett gondolatait is. Példa erre dr. Batthyány-Strattmann László boldoggá avatási “pere”, mely már csaknem fél évszázada folyik...

S én most mégis egy századunkban élt “szentet” szeretnék bemutatni. (Hogy valóban szent volt-e, annak elbírálása természetesen nem ránk tartozik.) Róla szóló írásomat azoknak szánom ajándékul, akik az öröm ünnepének előestéjén is szárnyszegettek, boldogtalanok, akik céltalanná vált életükben kapaszkodót keresnek, utat a reményhez, fénysugarat a betlehemi csillaghoz.

“Ha én egy szentre gondolok, akkor Matild nővér jut az eszembe”

Dr. Brooser Gábor szemész professzor fiatal kollégáinak tartott orvosetikai előadásain néhány mondat erejéig mindig megemlíti Matild nővért. “Ha én egy szentre gondolok, akkor Matild nővért éjt nappallá tévő szorgalma, minden fáradtságon, bosszúságon, megaláztatáson és súlyos megpróbáltatáson felülemelkedő szeretete jut az eszembe...”

Ki volt hát Matild nővér?

Alakját egy ideig úgy tűnt már végképp homályba burkolta az emlékezet gyarlósága. Brooser professzor is csak annyit tudott róla, hogy dr. Batthyány-Strattmann László műtősnője volt. A herceg körmendi kórházában? Vagy Köpcsényben? Ez már feledésbe merült.

Dr. Gyürki László kanonok, a körmendi Szent Erzsébet egyházközség plébánosa, aki egyik (magyar) ügyvédje az orvos-herceg boldoggá avatási perének, Matild nővérnek soha még a nevét se hallotta. Pedig úgy véli tudnia kellene róla, hiszen birtokában vannak dr. Batthyány-Strattmann László följegyzései, naplója, Blanka lányának naplója, s ő gyűjtötte egybe mindazoknak “tanúvallomásait”, akik a herceg közvetlen környezetében éltek. Matild nővér neve azonban sem a naplókban, sem a “tanúvallomásokban” nem fordul elő, s még azok a nővérek se tudnak róla, akik a herceg körmendi kórházában teljesítettek szolgálatot... (Restellkednek is emiatt a keresztes nővérek, úgy érzik, az emlékezetkihagyást még hajlott koruk se menti. Hadd tegyem rögtön hozzá, hogy szégyenkezésre nincs okuk: Matild nővért ők már nem ismerhették!)

A mentő ötlet mégis a kanonok úrtól származott: ha valakinek, hát a herceg lányainak emlékezniük kell rá! S íme előttem Batthyány Lilly kézzel írt levele. Keltezése: 1989. X. 9., Güssing. “Ami Mathild nővért illeti, igen jól ismertem! Atyám különösképp szerette, szent, szende, mindég bájosan mosolygó, sápadt, filigrán nővér volt, Szent Vince-rendi apáca, ő volt ott minden műtéten. Csak az nem stimmel, hogy Körmenden volt, hanem Köpcsény-Kittseeben...”

Nem kívánom fárasztani Olvasónkat a zempléni hegyek közt megbúvó Hejcétől a burgenlandi Kittsee-ig terjedő “nyomozásunk” részletezésével, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a “titokzatos” Matild nővérről mindent, pontosabban majdnem mindent megtudtunk! S ami még ennél is fontosabb, ez a “majdnem minden” is igazolja szentségét, a Brooser professzor által emlegetett “éjt nappallá tévő szorgalmát, minden megpróbáltatáson felülemelkedő szeretetét”.

Életrajza még így se teljes. Senkit se találtunk, aki meg tudta volna mondani, mi történt vele azután, hogy 1918-ban Köpcsényből el kellett menekülnie; igaz-e, hogy az ötvenes években internálótáborba került, ahol Brooser professzor tudomása szerint a “világiaktól” elkülönülve, idős papok és apácák között élt, s “mint egy igazi édesanya, gondoskodott róluk; fáradságot nem ismerve gyógyította, ápolta a falu betegeit, s honorárium gyanánt csupán egy kevés élelmet fogadott el, hogy táplálni tudja védenceit”...

Marczis Rozália, szerzetesnői nevén Virginia nővér Szekszárdon él, dr. Thész László nyugalmazott szemész professzor otthonában, családtagként. 1990. május 14-én tölti be kilencvenedik évét. 16 éves korában lett novícia (apácajelölt), s 18 éves volt, amikor felölthette a Szent Vince-rend tagjait megillető ruhát, s a pillangószárnyú főkötőt. A Ranolder intézetben szerzett képesítést, ápolónői pályafutását pedig Köpcsényben kezdte, dr. Batthyány-Strattmann László kórházában. Egyedül, s szorongva utazott el Budapestről Pozsonyba, ahol Dominika nővér, a kórházban dolgozó ápoló apácák főnöknője fogadta 1918. március 16-án. Virginia nővér a Batthyány herceg boldoggá avatásához szükséges “tanú-vallomásában” így emlékszik erre a napra: “... a főnöknő aranyos volt, vígasztalt, hogy jó helyem lesz, mert a Herceg Úr jóságos és alázatos szent ember... A következő napon a főnöknő bemutatott a Herceg Úrnak, aki... olyan atyailag fogadott, hogy valami különös megnyugvás szállt belém...”

“Tanúvallomását” Virginia nővér a 70-es évek végén vetette papírra, s bár azóta újabb 10 év telt el, emlékezete semennyit se vesztett frissességéből:

Nagyon jól emlékszem kedves testvéremre, Matildkára. “Kedves testvéremnek” azért nevezem, mert a herceg kórházában ez volt egymás közt a megszólítás, s a herceg úr is így szólított meg bennünket. Mi pedig őt “herceg bácsinak” tituláltuk. Ez ma furcsán hangzik, de a boldog herceg környezetében ilyen családias volt a légkör. Mi, nővérek is bejáratosak voltunk a kastélyba, s részt vettünk a családi ünnepségeken is, ez ott, akkor teljesen természe-tes volt. Ismertem a gyerekeket is. Ancserllal, Blankával és Lillykével ma is levelezek.

Fényképet mutat, melyen ketten szerepelnek, Virginia és Batthyány Lilly: koszorút helyeznek el a “herceg bácsi” güssingi új koporsóján.

Heten voltunk Vince-rendi nővérek Köpcsényben. A herceg úr mellett ketten teljesítettünk szolgálatot, Matild nővér meg én. Dominika, Regina, Guduia, Anézia és Hilária nővér más-más beosztásokban dolgozott. Én Matildkával a szemészeten dolgoztam, és mondhatom, mindent, de mindent tőle tanultam. Hogyan kell felkészíteni a betegeket a szemműtétre, hogyan kell őket megnyugtatni, hogy operáció közben fegyelmezetten tudják követni az orvos utasításait, mire kell ügyelnünk a műtét után... Matildka nagyon tehetséges volt, s megtanított olyan “fogásokra” is, amiket későbbi munkámban is nagyszerűen tudtam hasznosítani. Talán ennek köszönhetem, hogy a pécsi klinikán olyan nagy becsben tartottak! Minden nővér, de még a fiatal doktorok is tőlem akarták ellesni a szembetegek ápolásának és előkészítésének fortélyait. Nem hivalkodásból mondom, de valóságos példakép lett belőlem. (...)

Matild testvérem nem csupán a műtőben teljesített szolgálatot, hanem az ambulancián is folytatja Virginia. Mindenhez értett! Még fogat is húzott... például nekem. S olyan ügyesen, hogy még a herceg bácsi is megdicsérte. “Gratulálok neked, kedves testvér, nagyszerűen csináltad!” ezt mondta. Matildka pedig csak szerényen mosolygott. (...)

Virginia akkor szakadt el tőle véglegesen , amikor a “vörösök” elüldözték a “herceg bácsit” egész háza népével s a testvérekkel együtt Köpcsényből. Virginia nővér úgy tudja, hogy Matild testvér ezután Grazba került. (...)

Anyahajó a bárkák között

Dr. Brooser Gábor a volt Szent Erzsébet (ma Schäpf-Merei) kórházban “cselédkönyvezett”. (Így nevezték régen a szigorló orvosok kötelező gyakorló idejét.)

Matild nővérről már előzőleg is hallottam az édesapámtól meséli a professzor. (Édesapja ugyancsak szemész volt, ugyanennek a kórháznak főorvosa. ) Ő nagyon szerette és becsülte Matildot, s a “jobb kezének” nevezte. Amikor én először bekerültem a műtőbe.

Mikó Miklós sebész főorvos így okított: “Egy hétig csak annyi lesz a dolgod, hogy Matildot figyeld. Lesd minden mozdulatát, és jegyezd meg jól. A legtöbbet tőle tanulhatod.” Ez így is volt, Matild nővértől tanultam meg bemosakodni, intravénásan altatni... De nem sorolom, valóban mindent tőle tanultam.

Végtelenül bíztunk benne. Mellette szinte gyereknek érezte magát az ember. Olyan volt ő, mint a vízen lebegő, könnyű bárkák között egy anyahajó. Szilárd, szigorú, fegyelmezett, határozott, megbízható. Az volt róla a benyomásom, hogy nincs az a probléma, amit ő meg ne tudna oldani, nincs az a fájdalom, amit ő ne tudna enyhíteni, betegség, amit meg ne gyógyítana. A szenteket képzelem olyannak, amilyen ő volt. Nem mondott kegyes szövegeket, ellenkezőleg, volt humora is. Még a mi nem is mindig finom tréfáinkat is értette, legföljebb elpirult, és a fejét csóválta, éreztetve velünk rosszallását, de közben somolygott... De ami a lényeg, bocsánat a szóért, dolgozott, mint egy igásló. Kitartóan, állhatatosan, valami belülről fakadó, állandó és senkit ki nem kerülő szeretetsugárzással. Valamennyien éreztük ezt a sugárzást.

Lenyűgöző volt, felejthetetlen. Kis, törékeny testben erős lélek. Ritka jelenség, hogy egy külsőleg ilyen esendőnek látszó ember annyi erőt sugározzon magából, mint Matild. A puszta jelenléte is biztonságot árasztott. A betegeket már az is megnyugtatta, ha a folyosón felhangzottak a léptei. Bicegett, s az övén hordott kulcscsomója minden lépésnél megcsörrent. Szerencsém volt, engem is ápolt. Emlékszem, milyen jó érzés volt, amikor meghallottam, hogy közeledik a szobám felé...

A falu orvosa

Matild nővér élete utolsó 19 évét Hejcén, az idős nővérek otthonában töltötte. 1952. augusztus 1-jén elsőként lépte át utolsó menedéke kapuját. (...)

Talán még kisgyerek sincs a faluban, aki ne tudná, ki volt Matild nővér! mondja az otthon vezetője, Dojcsák Józsefné. Nevezetes ember volt ő Hejcén, valóságos szent. Nem is mondták

másként, mint a falu orvosának! A kedves Matild gyógyította a beteg nővéreket, bajukkal hozzá fordultak az otthon polgári dolgozói is, de ő még ennyivel sem érte be. Lejárt a faluba, felkereste a betegeket, injekciózott, katéterezett, ellátta a sebeket, és soha, senkitől semmi honoráriumot nem fogadott el. Inkább ő adott ajándékot a betegeinek, többnyire valamilyen csipkét. Csodálatosan tudott kézimunkázni.

Szív és tudás jellemezte őt emlékszik Carissima nővér. Én egy ideig egy szobában laktam vele. Tanúja voltam, hogy mindannyiunknál előbb ébredt, még pirkadat előtt. Rövid fohászkodás után az első dolga mindig az volt, hogy a betegeket megmosdassa, átöltöztesse, hogy testben is tisztán járulhassanak az Oltáriszentséghez. (...)

Berta nővér is a mosolyára emlékszik a legélénkebben. Ő meséli el Matild nővér halálát is:

Életének utolsó napjáig dolgozott. Azon a napon, 1971. december 1-jén, késő délután bejelentette, hogy nem jön vacsorázni, fáradt, kissé rosszul érzi magát. Lepihent. Estefelé elhívtuk hozzá Bán Zoltán atyát, s kértük, adja föl neki az utolsó szentségeket. A feloldozás után Matild testvérünk elszunnyadt. Először azt hittük, csak alszik. Haláltusája nem volt, úgy ment el, mintha csak átmenetileg távozna közülünk...

Matild nővér síremléke semmiben se különbözik a többi testvérétől. Talán csak annyiban, hogy ünnepnapokon több gyertya lángja fényeskedik rajta, mint társaién. Mert Kampa Erzsébet Matildra nem csupán a társai emlékeznek, hanem a falusiak is. Akiket meggyógyított, akiknek tehát visszaadta a reményt.

(Megjelent a Nők Lapja 1989. december 23. számában. 26-28.)


Matild nővér a betegágynál                Kampa Erzsébet Matild sírja