Mikor Laci fiam visszajött St. Gabrielből, meghozta üzenetedet: írjak le Neked néhány gondolatot a betegápolásról, ahogy Körmenden olyan sokszor próbáltuk együtt csinálni.

Milyen szívesen szállok vissza lélekben az én – és később a mi egykori kedves tevékenységünk színterére; most, hogy magam vagyok tehetetlen beteg, annál szívesebben időzöm legalább gondolatban a betegeimnél.

Emlékszel-e még, hogy mondtam Neked gyakran a rendelés elején, a sok várakozó betegtől körülvéve, tele azzal a nagy-nagy örömmel, amelyet Isten kegyelme mindig megadott nekem a hivatásomban: “Lilly, adjuk oda a szívünket teljesen, egészen a kedves betegeknek!” (...)

Itt van mindenekelőtt a gőg, amely feltolakszik bennünk tudásunk miatt, például egy sikerült kúra vagy kezelés után. Milyen jó, ha a híres Haydnnal mondjuk: “Non mihi, sed Deo sit gloria” (Ne nekem, hanem Istennek legyen dicsőség). Akkor kiáltott így fel, mikor nagyon ünnepelték egyik híres szimfóniájának bemutatása alkalmából. – Különben elég egy kis pillantás ismereteinkre, és világosan látjuk, hogy csak a felületen tapogatózunk, alaposan nem értünk meg semmit.

Nagy veszedelem a felebaráti szeretetre, ha engedünk a rokon-szenv és ellenszenv indulatainak, túlságosan a külső után ítélünk. Egyszóval nem vagyunk eléggé urai az embertárssal szemben saját érzelmeinknek.

Mindjárt el is mondom itt egy ilyen hibámat: Igazán nagyon fáradtan jöttem vissza a kórházból a lakásomba. Ehhez át kellett mennem az udvaron. – Nagyon siettem, mert tudtam, hogy nagyszámú családom már igen vár az elkésett ebédre. – Egy pillantás a kórház nyitott ablakán át megmutatta, hogy egy külsőleg (pardon: éppen itt van a hiba) roppant ellenszenves valaki vár rám. Mikor az udvart átszelve találkoztam ezzel a férfival, igazán kevéssé szeretetteljes hangon kérdeztem: “Mit akar tőlem?” – Ő megcsókolta a kezemet és ezt mondta: “Csak meg akartam köszönni, hogy visszaadta öreg édesanyám szeme világát. Éppen azért jövök, hogy kihozzam a kórházból.” Elfogott a szégyenkezés: ő rózsákat hozott nekem, én meg szúrós kaktusz voltam. (...)

Sohase nehezteljünk valamiért a betegre, észre se vegyük, ha talán egyszer egy kellemetlen szót mond nekünk – , ellenkezőleg: ha látjuk, hogy nehézségei vannak velünk szemben, az csak arra ok, hogy – tolakodás nélkül – megkettőzzük szeretetünket iránta. Csakhogy ehhez sok tapintatra van szükség. Egyszer olvastam a tapintatnak egy jó meghatározását: “A tapintat azt jelenti, hogy egészen bele tudjuk gondolni magunkat a másik helyzetébe.” – Aztán meg, mint Néri Szent Fülöp mondja, ne gondoljunk mindig az embertárs hibáira, fogjuk fel azokat emberi gyöngeségnek. – Törjük a fejünket mindig új eszközökön, hogy mindent megkönnyítsünk a betegnek, akkor látja, hogy érdeklődünk iránta, és ez sok örömet okoz neki.

Sokat hibázunk türelmetlenséggel is. Úgy kellene, hogy minden beteghez alapos adag türelmet vigyünk magunkkal, és minden rossz hangulatot a betegszoba ajtaja előtt hagyjunk. Sose éreztessük a beteggel, hogy kevés időnk van számára, hallgassuk meg nagyon figyelmesen szenvedéseit, és jegyezzük meg magunknak, amit mond, hogy mindenekelőtt nagy részvétünket lássa. Kezünk minden mozdulata a betegágynál csupa türelem, szelídség és kímélet legyen, és minden csak szeretetet leheljen; soha ne legyünk sietősek, felületesek, mintha csak minél előbb készen akarnánk lenni, se lármásak és hevesek. Hiszen olyan jól esik a betegnek, ha gyöngeségében, fájdalmaiban látja iránta való figyelmünket, amely mindenben megnyilvánul, a halk járásban, halk beszédben és cselekvésben is. (...)