Mert feledékeny az emberi nemzedék, rohanó életében saját és környezete külső- és belső élményei, jó és rossz válogatatlanul hull az enyészet mély kútjába. A száguldó időben, szívének és közösségének gyökereitől elszakítva aztán egyszercsak érezni kezdi boldogtalanságát, magányát, élete hiábavalóságát. A rádöbbenés pillanataiban, a jelen szorongatásából kiutat keresvén kutat múltat és jövőt. Keresi azokat a kapaszkodókat, ahol egy pillanatra megállhat, sőt időzhet, ahol megélheti emberségét, szívvel és ésszel rendezheti belső történéseit, múltját és jelenét, hogy erőt merítsen a jövő lépéseihez. Van, amikor ezt a józanító eszmélődést nemcsak egy ember, hanem egy egész nemzet teszi, hogy életben maradhasson, mert a fa, bármilyen terebélyes, hatalmas is, nem élhet gyökerei, hajszálgyökerei nélkül. Ha nincsen gyökér, nem lesz virág és hiába jő az érlelő, mindent arannyal beragyogó őszi nap, nem gyümölcsöt, nem a jövő magvát találja, hanem száraz, téli tűzre való ágat.

Ismerve és teljesen osztozva nemzedékem szenvedéseiben, tudom, hogy itt ma, amikor emléktáblát avatunk, nemcsak a múltba nézünk, nemcsak köteles tiszteletünket és elismerésünket rójuk le az iránt a nagyszerű férfi iránt, akiről eddig feledni kényszerültünk, vagy nem is hallottunk, hanem szívünkben már a magyar jövő reménye ünnepel. Emléktáblát állítunk, hogy ez emlékeztessen minket és az utánunkjövőket. Emléktáblát avatunk, hogy felkiáltójelként rohanásunk közepette ránk kiáltson, ahogy ódon, százados sírkövekről kiált a szó: sta viator! Állj meg, vándor! Emlékezz arra, hogy másokat is megpróbál az élet, a történelem. De nem feledd, vannak örök értékek és ha ezeket életedbe építed, mindennapod beszűkültségéből, fojtogató és kisszerű önzésedből az emberhez méltó szabadság tághorizontú mezejére léphetsz: hitben, reményben és önzetlen szeretetben vetheted meg lábad, építhetsz jövőt, építhetsz védettségben és a szenvedések ellenére is bizton-ságban házat és hazát.

Az én civilizációm századokig az emberen át nézte az Istent. Az ember az Isten képére teremtetett. Istent tisztelték az emberben. Az emberek testvérek voltak az Úrban... Istenszemléletük tette egyenlővé az embereket, mert egyenlők voltak az Úrban. És az egyenlőségnek világos tartalma van. Mert csak valamiben lehetünk egyenlők. Az én civilizációm, ahogy Istentől örököltem, az Emberben tette egyenlővé az embereket... A tudós tisztelni tartozott a raktárost is, mert a raktárosban Istent tisztelte, akinek a raktáros is a Követe volt. A Követet nem lehetett megalázni. Isten szeretete nemes kapcsolatokat létesített az emberek között, úgy intézték ügyeiket, mint Követ a Követtel, felette állva az egyén rangjának.

Értem mély értelmét az Alázatosságnak, amit az egyéntől követeltek. Nem alacsonyította le az embert. Felemelte. Megvilágította előtte követi minőségét. Azzal, hogy kötelességévé tette felebarátjában Istent tisztelnie, kötelességévé tette, hogy önmagában is Istent tisztelje... Arra késztette, hogy magáról megfeledkezve felmagasztosuljon, mert ha az egyén a maga fontosságát csodálja, menten fallá változik az út.

Az én civilizációm, Isten örököse, minden egyes embert felelőssé tett mindenkiért, és mindenkit felelőssé tett minden egyes emberért. Az egyénnek fel kell áldoznia önmagát a közösség megmentéséért, de ez nem valami ostoba számtan. Hanem az Ember tisztelete az egyén által." (...)

A Batthyány család címere 1500-ból

* Az idézet Antoine de Saint-Exupery Éjszakai repülés c. kötetének 408-411. lapjairól való szabad válogatásban.