Miként előző héten, úgy Húsvét hatodik vasárnapján is az Utolsó Vacsora termében mondott jézusi búcsúbeszéd egy szakasza hangzik fel vasárnapi evangéliumként Szent János könyvéből. Ez már előre mutat, hiszen Jézus feltámadás utáni mennybemenetele és a Szentlélek elküldése tűnik fel benne ígéretként.

Ezáltal kibontakozik a szentháromságos egy Isten csodálatos üdvterve, öröktől fogant szándéka. Az emberiség megváltása nem az Atyától elküldött Fiú magányos cselekedeteként, de a teljes Szentháromság közös tetteként áll szemeink előtt. Jézus felmutatja azt a kettős küldést, amellyel az Atya megváltásra és üdvösségre irányuló akarata beteljesül az emberek világában. Az első küldés a Fiúé, aki ember lesz, s emberként közöttünk él. Ezt követi a második küldés, amikor a Szentlélek árad ki. E kettő szorosan egybefügg. A Lélek csak akkor érkezik, ha a Fiú beteljesítette küldetését, s már visszatért Atyjához. A Fiú pedig csakis a Szentlélek erőterében, az ő Máriára boruló beárnyékozása révén léphet be a világba. Két küldetés, két üdvrendi tett, de mégis tökéletes és szoros egységben állnak. Mindebben visszatükröződik a Szentháromság csodálatos belső titka, ahol az Atya a forrás és az akarat, a Fiú és a Szentlélek pedig belőle származóként áll szemeink előtt, mindketten másként, mégis sajátos egységben, ahogyan azt a hitvallásban is imádkozzuk: a Szentlélek „az Atyától és a Fiától származik”, másként az Atyától, mint a Fiútól, mégis szoros egységben.

Az ember ebbe a titokba tekintve mintha elnémulna, s keresi a képeket és hasonlatokat, amelyek alkalmasak arra, hogy felmutassák azt, amit az emberi nyelv kifejezni képtelen. Lyoni Szent Iréneusz püspök ezért is beszél a Fiúról és a Szentlélekről úgy, mint az Atya két kezéről, amellyel a teremtés és a megváltás művében tevékenykedik.

A Fiú műve az emberré válás, Isten közénk érkezése, az engedetlenségért engedelmességgel való engesztelés, az új Ádámként való lét, amely magva lesz az új emberiségnek. „Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte.” (Kol 1,15) Az új teremtés vezérlő Igéje, Logosza ő.

Ennek az új teremtésnek éltető lehelete, belső ereje pedig maga a Szentlélek, aki a krisztusi misztériumot szüntelenül jelenvalóvá teszi a világban, aki a kegyelmet szétosztja, aki felépíti az Egyházat, s átlelkesíti a mindenséget.

Az Atyától küldöttekként ők ketten hozzák létre a megváltott emberiség életét, azt az evilágban való, mégsem evilágból való létezést, amelyben megszülethet az igazi béke, az emberi élet igaz teljessége és boldogsága. Ebben az új emberiségben a Lélek majd megtanít minket mindenre, s eszünkbe juttatja mindazt, amit Jézus mondott nekünk. A Lélekben tehát Krisztus műve felragyog és beteljesül.

Ezt a fenséges valóságot így fogalmazza meg az olasz teológus, Francesco Lambiasi püspök:

Ha visszatérünk a bibliához, látjuk, hogy a Szentlélek a teremtéstől kezdve a végső beteljesedésig mintegy szüntelenül aggódik mindazért, ami testi és történelmi: élteti a kozmoszt, egy népben lakik egészen addig, míg «meg nem nyugszik» egy konkrét emberi testben, Krisztuséban; Pünkösddel kiárad «minden testre» (ApCsel 2,17), és végül a «test megváltásának» (Róm 8,23) ágense lesz. Ő valóban Isten történelemformáló ereje; lehelete alatt minden átalakul: a keresztre feszített összetört teste a feltámadott dicsőséges testévé válik, az emberi szó «lefordítja» az isteni szót, a kenyér Krisztus testévé, az Egyház az Ország elővételezésévé, a világ a haza helyreállított átfénylésévé lesz.

A húsvéti és a pünkösdi hit így kapcsolódik egymásba, s e kettőt együtt mutatja nekünk Jézus az Utolsó Vacsorán mondott beszédében. Ha ezt megértjük, akkor tudunk majd valódi bizakodással és ráhagyatkozással élni. Megtesszük, amire Jézus int: „Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen.” Az ember erőt merít, az isteni jelenlét tudatában járja élete útját, s ráébred, hogy életét a Mindenható hordozza szüntelenül a tenyerén. Apránként nem csak megérti, de meg is érzi Jézus szavainak igazát: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.