Húsvét ötödik vasárnapjának evangéliuma visszavezet bennünket Krisztus szenvedésének előestéjére, az Utolsó Vacsora termébe. Ott állhatunk Jézus mellett, amikor az áruló Júdás eltávozik, s a Mester kimondja az új parancsolatot.

Ez a perikópa alkalmat ad nekünk arra, hogy elgondolkodjunk keresztény hitünkön, s annak legfőbb parancsán. Ha megkérdezik tőlünk, ki a keresztény, vagy mi a kereszténység, nagyon sokszor ez a válasz hangzik el: a szeretet vallása. De mit is jelent ez tulajdonképpen? Erre a kérdésre sokan talán így felelnének: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” Ez a válasz igaz, de kevés.

Miért kevés? Hát nem ezt mondta Jézus? Igen is, meg nem is. Valóban, amikor megkérdezte őt az írástudó, hogy melyik a törvényben a legnagyobb parancs, akkor Jézus így felelt neki: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40) Jézus ezzel a Tóra istenszeretetre (MTörv 6,5) és emberszeretetre (Lev 19,18) vonatkozó törvényét idézi, s ezzel kimutatja, hogy min alapszik a zsidó hit és vallásosság. Ez a régi törvény.

Azonban az Utolsó Vacsorán a Megváltó tovább lép: „Új parancsot adok nektek.” (Jn 13,34) Miben áll az új parancs? „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34) Mitől is új ez az új parancs? A régivel összehasonlítva világosan kiderül:

1.      szeresd felebarátodat” – „szeressétek egymást”: megváltozik a mondatnak az alanya és a tárgya is. Míg az első, az ószövetségi parancsolat egyszemélyes előírás, amely egy másik személyre vonatkozik; addig a jézusi parancsolat közösségi jellegű, ugyanaz az alany és a tárgy is: ti szeressétek egymást. Nem egyes számban, hanem többes számban szólal meg Jézus, ezzel mutatja fel a szeretetnek közösségteremtő erejét, azt a tulajdonságát, hogy soha nem az egyszemélyes erőfeszítésben vagy teljesítményben, hanem csakis a közösségi életben lehet hiteles. Épp ez a közösségiség, a szeretetnek ez a csak közösségben való hitelessége mutatkozik meg az evangéliumi szakasz utolsó mondatában: „Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)

2.      mint saját magadat” – „amint én szerettelek titeket”: az ószövetségi törvény a legkikerülhetetlenebb természetes viszonyítási alapot adja, önmagunkat. Önmagát mindenki szereti, s önmagunknak ez a szeretete tart életben minket. Mindennemű szeretet megtagadható, de pszichésen egészséges ember az önmaga iránti szeretetről nem tud lemondani. Csakhogy – mint minden természetes valóság – ez a szeretet alá van vetve az ősbűn erejének, hatásának. A természet rendjében a legmegkérdőjelzhetetlenebb alap ez. Ám a megváltás rendjében, amikor az ősbűn hatalma megtörik, új mérték, új példa és mérce áll szemeink előtt. A megváltás művében maga Isten nyilatkoztatja ki önmaga mélységeiből, hogy miben is áll a szeretet, milyen az igazi szeretet. Isten nem megtanítja, mi a szeretet, hanem megmutatja, emberként születve elénk éli, keresztre feszülve a legteljesebb formában megvalósítja közöttünk. A tökéletesség, amely a szeretet kötelékében érhető el, az életét barátaiért odaadó Krisztusban ragyog előttünk, aki éppen ezért méltán mondhatja magáról: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.” (Jn 10,17-18) Az Atya mélységéből forrásozó szeretet Jézus életáldozatában és feltámadásában visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül áll immár előttünk.

E két szempont alapján érthetjük meg, hogy a keresztény, aki a szeretet-parancsra gondolva így fogalmaz: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat”, miért is mond keveset, túlontúl keveset. Ez a régi törvény, amely a maga módján és szintjén a legmagasztosabb volt. De a megváltás rendjének törvénye immár újat, többet, teljesebbet követel, éppen azért, mert Jézus életében, halálában és feltámadásában ez a több és teljesebb lehetővé vált. A szeretet isteni útja megnyílt előttünk.

Végezetül álljon itt Szent Ágoston gondolata: „Hogy néz ki a szeretet? Kezei vannak, hogy segíthessen másoknak. Lábai vannak, hogy a szegényekhez és a szükséget szenvedőkhöz siethessen. Szemei vannak, hogy láthassa a nyomorúságot és a hiányt. Fülei vannak, hogy meghallhassa az emberek kiáltásait és sóhajait. Íme, így néz ki a szeretet.