Húsvét negyedik vasárnapjának a neve – az olvasmányos rendben kialakult szokás szerinti perikópa alapján – jó Pásztor vasárnapja. Ezen a vasárnapon hivatásokért, különösen is papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk. Idén, a C jelzésű olvasmányos évben János evangéliumából hangzik fel egy szakasz, ahol Jézus önmagát jó Pásztorként mutatja be.

A pásztori küldetésnek itt különleges alapja, sajátos ereje van: a közösségből fakad. A közösség forrása, tengelye pedig maga az Atya: ő van tökéletes közösségben a belőle származó Fiúval; és ő van teljes és megbonthatatlan szövetségben, egyfajta teremtői-teremtményi közösségben a világgal. A megtestesülés és megváltás nagy misztériumában ez a két közösség találkozik, ér egybe: az Atya akaratából a Fiú és a teremtett világ lép a legcsodálatosabb közösségre. Isten emberré lesz, hogy az emberiség részesülhessen az isteni természetben. A kimondhatatlan Úr emberi hangon szólal meg, hogy az ember szavai visszanyerjék erejüket, igazságukat. Minden élet, irgalom és jóság Forrása elküldi Egyszülöttét, hogy az emberi világban a rosszal a legmagasztosabb jó szegülhessen szembe. A megközelíthetetlen fényben lakozó Isten emberi arccal mutatja meg önmagát, hogy az emberen felragyogjon teremtményi szépségének fénye.

Azonban míg az Atya és a világ közötti kapcsolat, közösség eleve adott – létezésünknél fogva teremtmények vagyunk, ezért akár akarjuk, akár nem, egyfajta Istenre való utaltságban élünk –, addig a Krisztussal való közösségünk szüntelen dinamikus valóság. Szent Ágoston e kettő kapcsolódását s ezek eltérő természetét így írja le: „Isten megteremtett minket segítségünk nélkül, de mégsem azt választotta, hogy a segítségünk nélkül üdvözítsen minket.” Az igazi kérdés tehát az, hogy az együvé tartozás elszakíthatatlan lánca az Atya és a Fiú között, valamint a teremtményiség megmásíthatatlan ténye az Atya és az emberek között találkozik-e a Fiú és az egyes ember közötti közösségben.

Ennek lesz leírása, megfogalmazása az, amikor Jézus önmagát jó Pásztornak nevezi. Mi lesz ennek a közösségnek az alapja? A kölcsönös ismeret és a kölcsönös ajándékozás. A kölcsönös ismeretet Jézus így fogalmazza meg: „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket...” A juhok – vagyis az emberek – ismerik a Pásztor hangját, alakját, ő pedig ismeri személyesen őket. A kölcsönös ismeret közösséget szül, amely az ajándékozásban teljesedik ki. Ennek leírását is megadja Jézus: „ők követnek engem. Örök életet adok nekik...” Amit a juhok adhatnak, az az engedelmesség, az alázat, a cselekedetben megvalósuló szeretet. Amit pedig a Pásztor ad nekik, az nem más, mint maga az élet.

Ezen a ponton megérthetjük, hogy Jézusnak ez a pásztori önértelmezése a Szentháromság szívébe vonja be az embert. Hiszen a Szentháromság közösségének alapja az, hogy a három isteni Személy tökéletesen eggyé válik a szeretetben: ismerik egymást, és teljes lényüket odaajándékozzák egymásnak. Ennek a csodálatos Isten-rejtelemnek leképeződése a krisztusi küldetés révén megvalósuló közösség a Fiú és az emberek között. Aki Jézus mellet horgonyoz le, tudatosan vállalja a nyájához való tartozást, az átélheti, miként emeli be őt, egész emberi létét a kegyelem az istenség mélységébe. Ennek kifejeződése Jézus szava az evangéliumi szakasz végén: „Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.” Ez a kettős mozgás – Istené az ember felé, az emberé Istenbe – végül a legtöbbet adhatja meg az embernek: a közösségben való bizonyosságot és biztonságot, a félelemtől és haláltól való megszabadulást, a semmitől nem veszélyeztetett, legmélyebb és legigazabb örömet és boldogságot. Ezért mondja Jézus juhairól: „Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket a kezemből.

Végezetül álljon itt Babits Mihály versének Az elbocsátott vadnak első és utolsó strófája, amelyben az Istentől elbocsátott, szabad, mégis örökre az Úrhoz kötődő lét érzését énekli meg a költő, utalva az ősi, mindent megelőző, és mégis folyton születni kellő közösségre:

 

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert van szivemben akarat,

s tán ha kezem máskép legyintem,

a világ másfelé halad.

Mégis érzem, valaki néz rám,

visz, őriz, ezer baj között,

de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,

mihelyt gőgömben renyhülök.

 

(...)

 

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,

mint a bolond bogáncs a szélben

vagy vad bozót között a vad.

»Vezessen Hozzád a szabadság!«

így kérem olykor aki vár,

mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.