Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliumában különös történés áll szemeink előtt. Csodálatos halfogást élnek át a tanítványok. Ám ez mintha visszhangja lenne egy évekkel ezelőtti eseménynek. Akkor szintén a genezáreti tó partján állt meg Jézus, s ugyanígy Simon Péternek s az ő vezetésével halászóknak kiáltotta oda: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” (vö. Lk 5,1-11) A körülmények szintén hasonlóak voltak: egy hosszú éjszaka reggele, amikor a több órás éjszakai fáradozás semmilyen hasznot nem hozott. A két találkozás nem hasonlíthat csak véletlenül ilyen kísértetiesen egymásra. Az első alkalommal lett Simonból emberhalász, a második alkalommal pedig a feltámadott Urat ismerik fel tanítványok. Mi a kapocs e két momentum, e két evangéliumi történés között?

Az alapséma – emberi fáradozás, hasztalanság, kimerültség, egy idegen hang szózata és útmutatása, csodás halfogás, felismerés – tökéletesen egyezik. A helyszín és a napszak is. Nem véletlen, hogy Simon Péter azonnal felismeri: „Az Úr az!” Ezekben a pillanatokban ő saját meghívásának pillanatait éli át újra. Jézus nem öncélú játékot űz ezzel, nem csak nosztalgikus módon emlékezik. Az első csodás halfogás után kiválasztotta Pétert apostolnak; a második csodás halfogás után kerül sor a háromszori szeretet-vallomásra és a főhatalom átadására. A két halfogás tehát párhuzamban áll, s az emberi gyöngeség és az isteni erősség kettős tapasztalatában ruházza fel a kiválasztott személyt az Istentől kapott küldetéssel. Mondhatni ez az eseménysor egy újfajta meghívás-történet modellt állít a szemeink elé.

Azonban a második csodás halfogás már túlnő az elsőn. Ennek legfőbb oka az időközben eltelt idő, amely alkalmat adott Péternek a csodálatos vallomásra – „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” – és a háromszori tagadásra is. Az első meghívás utáni egzisztenciális dráma, amely Péterben lejátszódott, szükségessé teszi ezt a második találkozást a meghívó Úrral. Mindaz a lelkesedés, elköteleződés, amely a heves és lángoló szívű Pétert jellemezte, szertefoszlott a kereszt, a szenvedés és a halál árnyékában. Az evangéliumok igen visszafogottak a feltámadás hajnalának jeruzsálemi eseményei kapcsán. Amikor János leírja, miként találták meg Péterrel az üres sírt, csak önmagáról mondja ki, hogy eljutott a húsvéti hitre: „Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz [azaz János]. Látta mindezt és hitt [egyes számban mondja magáról János]. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.” (Jn 20,8-9) A megértés kapcsán János többes számban szól magáról és Péterről, a hit kapcsán azonban csakis egyes számban, önmagáról. Tudjuk azonban, hogy Krisztus ezen a reggelen megjelent magának Péternek is, hisz a Jeruzsálembe visszatérő emmauszi tanítványoknak ezt újságolják el a többiek: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.” (Lk 24,34)

Mi játszódhatott le hát ekkor Péter szívében? Megérti a húsvéti üzenetet, mégsem írja róla János, hogy hitt? Találkozik a feltámadott Jézussal, de mégis valami miatt szükségessé válik egy második meghívás is számára?

Mindannyian megérthetjük az utat, amelyet bejár Szent Péter, s amelyről csodálatosan tudósít a halfogás evangéliumi szakasza. Az a keresztényi alaptapasztalat fogalmazódik itt meg, amelyet mi is ezerszer átélünk: nem elég egyszer, először megtérni; szüntelenül meg kell térnünk. A keresztség szentsége, amely a Krisztushoz való megtérés szentsége, az első megtérés pillanata, sokszor önmagában még erőtlen az életünkben; szükségünk van a második megtérésre. Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác, Avilai Nagy Szent Teréz és még sok más szent példája mutatja ezt.

Az első találkozás Krisztussal, a csodálatos pillanat, amikor megérezzük Istentől való megszólítottságunkat, mindannyiunknak bizonnyal ott él a szíve a mélyén. Azonban az élet, a lángolás elapadása, a félelmek, a bűnök, a széthúzások, a hűtlenségek megannyi módon terhelik meg, feledtetik el velünk az első pillanatnak, az első szeretetnek ezt a varázsát. Lelkünk mélyén az élet szennye, terhe rakódik le, egyre vastagabban, egyre sötétebben. Ekkor válik szükségessé a második megtérés, a ránk kövesedett unottság, formalizmus, külsődlegesség, érzéketlenség, hidegség, közöny, a bűnös lét ránk aszott ruháinak az a szétrobbanása, amelyet a feltámadott Úr megjelenése vált ki Péterben. A vízbe ugrik ruhástul, s igyekszik a part felé – a megtisztulás útját járja be. A második meghívás, találkozás pillanatában emberi képtelenségei és gyöngeségei felemelkednek, a csodás halfogás új gazdagság jele.

Ez Húsvét belső tapasztalata, a második találkozás pillanata, amikor újra elevenné válik szívünkben az első szeretet, amikor újraéljük az első találkozás varázslatos pillanatát, amikor visszaemlékezünk újra s még elevenebben az első megtérés kegyelmére. Isten magával ragadó alázata és kedvessége mutatkozik meg itt. Engedi újraélnünk az első pillanatot, s ami még megrendítőbb: a bűn, a tagadás után még többet, még nagyobbat bíz ránk, miként Péterre is. Először emberhalász lett, másodszor övé lesz a főhatalom.

Azért lehet ez így, mert a megbántott szeretet felismerése, a hozzá való visszatérés, a bánat könnyei még mélyebben gyökereztetnek meg minket Istenben. Húsvét az új élet, Isten újra ajándékozó, bizalommal teli szeretetének ünnepe, amikor megértjük: minden bukásunk után felkelhetünk, s egyre inkább megnyílhatunk az Úr szeretete előtt. Ezért tanítja Szent Ambrus: „az Egyháznak pedig van vize is, könnye is, keresztvize és bűnbánati könnyei”, amelyek – tesszük hozzá mi – Húsvétkor az öröm könnyeivé válnak.