Vízkereszt a kereszténység egyik legősibb ünnepe, a hagyományban már jóval karácsony előtt megjelent. Az ünnep igen összetett volt mindig: azon alkalmakra emlékezett az egyház ezen a napon, amikor az emberré lett Isten megjelent a világ előtt. Innen az ünnep görög neve: Epifánia (vagy latinosan: Apparitio) – Megjelenés. Mely alkalmak azok tehát, amikor az emberré lett Isten kilépett a világ elé?

·        Először is testi születése; az örmény egyház a mai napig Vízkeresztkor emlékezik Krisztus születésére, nincs külön Karácsonyuk;

·        Másodszor a három napkeleti bölcs látogatása, amikor a megtestesülés immár nem csak a zsidók előtt vált nyilvánvalóvá (őket képviselik a pásztorok), hanem minden pogány nép előtt is, akiknek képviseletében a bölcsek járnak;

·        Harmadszor megkeresztelkedése, amikor a próféták legnagyobbika rámutathatott a tömeg előtt: „Íme, az Isten Báránya!”;

·        Negyedszer pedig a kánai menyegző, amikor első ízben nyilvánult ki Jézus csodatévő isteni hatalma.

Így tehát mondhatjuk azt, hogy a Vízkereszt egy igen összetett jelentéssel bíró ünnepnap volt a kezdetektől fogva. Ezen változtatott Karácsony ünnepének bevezetése, hisz így a születés és a hozzá kapcsolódó események már elkülönültek a többi három emlékezési szinttől. Ezek azonban egészen a legújabb korig együtt maradtak, miként azt Vízkereszt ünnepének esti dicsérete, vagyis vesperása elején a himnusz három szakasza jelzi, amelyek Seduliusnak, a nagy himnuszköltőnek a Krisztus életét megéneklő költeményéből származnak:

 

Ibant magi, qua venerant,

Stellam sequentes praeviam,

Lumen requirunt lumine,

Deum fatentur munere.

 

Lavacra puri gurgitis

Caelestis agnus attigit,

Peccata qui mundi tulit

Nos abluendo sustulit.

 

Novum genus potentiae!

Aquae rubescunt hydriae,

Vinumque iussa fundere

Mutavit unda originem.

Vonulnak már a Mágusok,

amerre jelzi csillaguk.

A Fényt fény által keresik,

Istennek szólnak kincseik.

 

A tiszta víznek habjai

az égi Bárányt fürdetik.

A bűnt, mely őt nem illeti

– lelkünk lemosva – elveszi.

 

Emitt hatalma új jele:

piroslik korsók friss vize,

parancsszavára bor folyik,

a víz mivoltja változik.

 

A II. Vatikáni Zsinat által meghirdetett liturgikus reform kísérletet tett arra, hogy még egy szétválasztást tegyen: elkülönítse Krisztus megjelenését (magyarul Vízkeresztet), tehát a három bölcs látogatásának ünnepét Krisztus megkeresztelkedésének ünnepétől. Ám ennek a szétválasztásnak mikéntje országról országra változik, attól függően, hogy január hatodika államilag elismert szünnap-e, illetve hogy az adott ország püspökei szerint akkor, vagy a rákövetkező vasárnap tartják-e Vízkeresztet. Így fordulhat elő idén, hogy a Szentatya január 6-án, az ünnepnapon emlékezik meg Vízkeresztről; majd a rákövetkező vasárnapon, január 7-én üli Krisztus megkeresztelkedésének ünnepét, amikor ő maga is keresztel. Ugyanakkor Magyarországon az ünnepet áttesszük vasárnapra, ezáltal 7-én emlékezünk Vízkeresztre, s a rákövetkező napon, 8-án üljük Urunk megkeresztelkedésének ünnepét.

Ennek következtében a legutóbbi egyetemes Zsinat utáni liturgikus reform által kettéválasztott ünnepnapok a naptár szeszélyessége folytán idén újból mondhatni „összeérnek”, sőt világszinten össze is keverednek, így mi is együtt emlékezünk most a két eseményre.

A három királyok látogatása tehát a nemzetek Krisztusra való rátalálása: hármójuk jelképezi az egész emberiséget. Az egyik fiatal, a másik középkorú, a harmadik idős: az életkorokat, az emberi élet fázisait testesítik meg. Az egyik fehérbőrű, a másik sárgabőrű, a harmadik szerecsen: a három ókori világrészt, a Noé három fiától származó három emberi nemet egységben jelentik. Nagyon sok festményen, ikonon eltérő testhelyzetben látjuk őket: a lováról leszálló fiú még a csillagra tekint, a középkorú férfi már a Gyermeket nézi, míg az idős már oda is borul lábához, megcsókolja az Újszülöttet. Ezáltal jelképezik ők az ember lelki életének, aszketikának és misztikának három fázisát: a megvilágosodás útját (amikor a csillag fényét követve a célhoz akar elérkezni az ember), a megtisztulás útját (amikor látja már a Gyermeket, de még belső érésen kell átmennie ahhoz, hogy eléje lépjen) és az egyesülés útját (amikor az ember szavak nélkül az Isten lába elé borul, s egyesül vele a szeretetben).

E három férfi, az emberiség egyetemes útja Krisztushoz sajátos módon nyeri el értelmét Urunk megkeresztelkedésében. Nem csak az ember halad Isten felé, de mindezt megelőzve az Isten is közeledik az ember felé. Nem véletlenül énekeljük Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első esti dicséret himnuszában:

 

Ó, Egyszülött, kit küld Atyád,

hozzánk jössz szűzi méhen át,

keresztvízzel megszentelő,

hitből mindent újjá szülő.

 

A megtestesülés után Krisztus öntudatosan, emberi felnőtté válása, elköteleződése útján is kiáll az ember mellett. A titkot, amelyet a bölcsek még titokban sejtenek, Heródes elől rejtenek; immár nyíltan hirdeti meg Keresztelő János Isten Bárányát, akiben valóság mindenki előtt immár: „Emmánuel, velünk az Isten.” Íme, az Úr Krisztusa, azaz Szentlélekkel fölkentje, aki értünk született, értünk adja életét, s nem önnön bűnei miatt, hanem a mi megváltásunk végett a keresztvíz alá hajtja fejét. A betlehemi csillag fénye és a keresztelkedéskor Krisztus fölött megnyíló ég fénye ugyanaz. A királyok szívét mozgató belső indítás s az Atya szózata ugyanaz. A Gyermekre mutató bölcsek s a Keresztelő gesztusa, szózata ugyanaz. Ezt visszhangozzuk hát mi is a kettős ünnepen a himnusz szavával:

 

Maradj velünk, Urunk, maradj,

az éjhomályban fény te vagy;

lelkünket mosd le, bűnt ne hagyj,

áldással enyhülést is adj!