Úrnapján Szent Lukács evangéliumából hangzik fel a csodálatos kenyérszaporítás története. Ebben az evangélista igen elevenen írja le a történéseket. Az alaphelyzet világos: Jézus egy magányos helyen van  az apostolokkal. A nép mégis megtalálja Jézust, mert vágynak rá. Van, aki a tanítását akarja hallani, van, aki testi betegségéből keres gyógyulást. Olyan emberek ők tehát, akik a lélek és a test sajátos evangéliumi éhségével érkeznek hozzá. Jézus pedig mindkettőre megválaszol: tanít és gyógyít.

Azonban estére az átvitt értelmű éhség mellett megjelenik a nagyon reális, kézzelfogható éhség is. Ekkor kezd kibontakozni a sajátos csodatétel útja. Sajátos azért, mert a nép Jézusra éhezve érkezik a pusztai helyre, s a testi éhség mögött – tudjuk jól – az Utolsó Vacsorán alapított Eucharisztia előképe is felsejlik. Jézus azonban az éhség megelégítését, a megteendő csodát mintegy átadja apostolainak. „Ti adjatok nekik enni.” Ők ettől megrémülnek, rögtön tiltakozni is kezdenek: „Csak öt kenyerünk és két halunk van.” A Jézusra éhes tömeggel szemközt oly kevésnek érzik azt, amivel rendelkeznek.

Az Úr azonban nem enged. Ő veszi kézbe a kenyeret és a halakat, ő tekint az égre, ő imádkozik és áldja meg azokat, szétosztásukat mégis az apostolokra bízza. Így ők lesznek azok, akik a jézusi áldás elvivőivé lesznek, valódi „aposztolosz”-szá, vagyis küldöttjévé az evangéliumi csodának.

Nagyon elgondolkodtató ez a pillanat. Mit is látunk meg benne? A Jézushoz érkező, őrá érkező tömeg a Megváltó akaratából az apostolok kezéből lakik jól. Ebben a tényben reményt és erőt látunk felcsillanni. Isten nem csak elfogadja az emberek szolgálatát az üdvösség munkálásában, hanem akarja is azt, kifejezetten elrendeli. Még ha a szolgálattevő oly kevéssel is rendelkezik, hogy a maga két hala és öt kenyere reménytelenül kevésnek mutatkozik, akkor sem kell kedvét vesztenie. A krisztusi áldó kéz által érintve az bőségesen elég lesz a tömegnek, meg fog felelni arra, hogy a krisztuséhezők jóllakjanak. Ne feledjük: a kenyérszaporítás után még tizenkét kosár maradékot szednek össze. Az emberileg oly kevés Isten erőterében milyen mértéken felül gazdaggá és bőségessé vált!

Az üzenet elsődlegesen érinti a felszentelt egyházi szolgálattevőket, akik ugyanolyan emberek, mint bárki más. Nem kiemelkedő tehetség vagy adottság, nem is az életszentség mindenkit megszégyenítő magassága miatt lettek ők diakónussá, pappá és püspökké, hanem Isten szeretetteli kiválasztása révén. Lehet, hogy emberileg kevesek a szent feladatra – valljuk meg őszintén, ki lenne elég ahhoz, hogy a szentségek szolgálatát ellássa? –, mégis a Mester áldása és küldése révén általuk teljesül az üdvakarat, általuk viszi végbe Isten a csodát, az éhező szívek és testek jóllakatásának így lesznek ők eszközei.

Ám az evangélium tanítása minden megkeresztelt hívőre is vonatkozik, akik az egyetemes krisztusi papságban részesültek. Az egész világ vergődik betegségektől gyötörten, keresve a szót, a tanítást, amely reményt, jövőt, erőt adna neki, amely utat mutatna. Sokszor felhangozhat a világban a gyógyító fürdő vize mellett heverő béna szava: „Nincs emberem, aki odavigyen.” Jézus nem fog másodszor is emberré lenni, hogy elérje őket. A mi kezünk lehet az ő keze, amellyel megérinti, megenyhíti a világ szenvedőit. A mi ajkunk lehet az ő ajka, amellyel kimondja a vigasztaló, tanító, intő vagy éppen parancsoló, útirányt szabó szavakat. A mi lábunk lehet az ő lába, amellyel eljut a világ legvégső határáig is, oda is, ahová a szervezett, intézményes egyház s a papok szolgálata nem ér el. Az ilyen helyek nem csak az Északi sarkon lehetnek, de akár itt és most egy munkahelyen is, ahová a pap soha nem lép be, mert senki nem hívja, de a hívő munkatárs nap mint nap nyolc órát eltölt ott. A mi létezésünk lehet az ő szolgáló létezése a világban, amely által szeretet, türelem, alázat, istenfélelem, hűség és a keresztényi létezés megannyi fényt hozó valósága megjelenik.

Azt mondanánk, túl kevesek, túl bűnösek, túl kicsinyek vagyunk ehhez? Hát nem volt kevés az öt kenyér és két a hal a tömegnek? Bizony kevés volt, ha csak a maguk erejéből akarták volna osztogatni az apostolok. Ám bőségesen elég volt akkor, amikor Krisztus kezébe helyezték le, amilyük van, ő azt megáldotta, Istennek ajánlotta, s így visszaadva nekik, elindulhattak az éhező emberek felé.

Ezeket fontoljuk meg Úrnapja ünnepén. Érezzük át életünk elköteleződésének szükségességét – önmagunk miatt, s mindazok miatt, akik a mi kezünkből kaphatják meg az evangélium kenyerét, magát Krisztust!