Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliumában egy ismert történetet hallhatunk: a házasságtörő asszonyét. A zsidó-keresztény hagyomány mindig is nagy hangsúlyt fektetett a házasság, a családi élet védelmére. Mondhatni ez egyfajta alapvető elköteleződést jelentett a család értékeinek védelmére. A házasságtörést ezért is tartották súlyos bűnnek, amelyet az ószövetségi törvény igen keményen büntetett.

Ebbe a bűnbe esik az asszony, akit Jézus elé visznek. A helyzet drámai, hiszen az élete forog kockán. Éppen itt mutatkozik meg az írástudók és a farizeusok embertelensége. Egy rettegő, szorongó, bűntudatával is bizonnyal küzdő, de mégis leginkább puszta életéért aggódó asszonnyal kezdenek el egy gonosz játékot játszani. Odaráncigálják Jézus elé, s hogy milyen szándékkal is, arról maga az evangélista tanúskodik. Miután felteszik kérdésüket - „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” - Szent János hozzáfűzi: „Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák.

Döbbenetes emberi cudarság. Ezek a köztiszteletben álló férfiak tudják nagyon jól, hogy Jézus tanításának tengelye az irgalom, a megbocsátás, a szeretet. Ezért hát a súlyos bűnön ért asszonnyal packázva olyan helyzetet teremtenek, hogy Jézust vagy így, vagy úgy térdre kényszeríthessék. Ha a Megváltó hűséges a mózesi Törvényhez, akkor az írástudók és farizeusok ujjal mutogathatnak rá: íme, ő is azt teszi, amit a Törvény előír. Íme, ő is a mi tanításunkat követi. Hogyan mer hát akkor prófétai kritikával illetni minket? Ha azonban Jézus nemet mond, akkor azonnal perbe lehet fogni, hiszen nyilvánosan tagadja meg a Törvényt, amely magától Istentől származik, s amelyet csodálatos módon adott át a Teremtő Mózesnek. Ha tehát Jézus igent mond, akkor a nép szemében tanítása, irgalomról és szeretetről, megbocsátásról és megtérésről mondott szavai válnak hiteltelenné; ha viszont nemet mond, akkor be lehet vádolni.

Kettős szempontból embertelen ez a mentalitás: először azért, mert egy emberi élettel, s ezen élet méltóságával játszadoznak céljuk elérése érdekében; másodszor pedig azért, mert az irgalmasságból, megbocsátásból és szeretetből - vagyis Isten legfőbb tulajdonságaiból - akarnak fegyvert kovácsolni Jézus ellen. Itt mutatkozik meg, hogy az igaz hit mennyire nem érintette még meg az ő szívüket. Képesek lennének még Isten tulajdonságait is a Törvényre hivatkozva vádként fordítani Jézus ellen.

A Megváltó reakciója sokakat elgondolkodtatott már. Leguggol, és írni kezd a földre. Ez az egyetlen alkalom, amikor Jézus ír az evangéliumokban. Vajon mit írhat? Egyesek szerint a szeretet kettős parancsát, mások szerint a farizeusok és írástudók személyes bűneit írja a földre. Akármit is ír, a homokba rótt szavak elbizonytalanítják a vádlókat. A jézusi mondással egyetemben - „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” - elegendőek ahhoz, hogy apránként mindenki csöndben, leszegett fejjel elsomfordáljon. A vád elbukik a vádlókkal együtt, s végül csak az irgalom, maga Jézus marad a helyszínen: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!

Milyen érdekes és elgondolkodtató: csak egyetlen egy ember bír megmaradni végig Jézus mellett, mégpedig a házasságtörő asszony. Az igazak, a vének, a bölcsek nem bírják elviselni közelségét, eloldalognak. A bűntől terhelt, az élete törékenységét és kiszolgáltatottságát drámaian átélt asszony azonban ott marad. Mert ő egészen mást lát a földre írva, mint az írástudók és a farizeusok. Számukra Jézus írása az igazság ítéletét hirdeti - az asszony számára az irgalomét. Aki pedig az igazságot irgalom nélkül akarja, a Törvény megtartását emberi tekintet és megbocsátás nélkül kívánja, az nem maradhat meg ott, ahol a végső igazsággal kell szembesülni. A teljes, végső Igazság, hogyha nem lenne egyszersmind irgalmas is, elviselhetetlen lenne az ember számára.

Ezt nagyon meg kell értenünk. Legfőképpen azért, mert a zsidók végül nem kövezték meg ezt az asszonyt - de talán a mai keresztények megköveznék. Hányszor halljuk megdöbbenve a gyóntatószékben: nekem nincsen bűnöm! Íme, már itt is van a kéz, amely a házasságtörő asszonyt először lesújtó követ rávetheti. Hányszor halljuk a magabiztos keresztény vélekedéseket, amelyek végül átcsapnak az ellentétes véleményen lévők szidásába, pocskondiázásába úgy a nyilvánosság, mint a személyes kapcsolatok szintjén. Íme, a második követ dobó kéz. Hányan és hányan érzik kirekesztettnek magukat a keresztény közösségből, mert az úgymond keresztények, erkölcsi törvényeikre hivatkozva elítélni el tudják a vétkest, de segíteni és fölemelni már nem. Íme, a harmadik követ dobó kéz. Hányszor és hányszor intünk, tanítunk, ítélünk meg másokat, közben mindvégig azt a magabiztos tudatot dédelgetve magunkban, hogy mi Krisztustól megkaptuk az igazság örök elixírét, tehát nekünk ehhez jogunk van. Íme, a negyedik gyilkos kőhajításra emelkedő kéz. Ki tudja, még hány kéz lendülhet napjaink keresztény közösségében, hogy megkövezzen embereket, akik bűnösek, akik más véleményen vannak, akik elestek, akik valamilyen okból tévelyegnek.

Aki elfelejti, hogy az igazságot nem lehet irgalom nélkül hirdetni, az magát Krisztust felejtette el. Aki pedig Krisztust elfelejti, az végül magát az Igazságot is elfelejti. Ekkor nem marad más, mint hagyomány, megszokás, szabály és törvény. A kereszténység új írástudói és farizeusai. Kérjük Isten erejét és kegyelmét az alázathoz, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásához, hogy inkább legyünk bűnös, az élet megmenekülését Krisztusnál megtaláló gyarló emberek, mint magabiztos írástudók és farizeusok, akik végül nem tudnak megmaradni Jézus mellett.