Nagyböjt negyedik vasárnapja - kezdőénekének szavai nyomán - az Örvendezés vasárnapja nevet viseli. „Laetare Ierusalem” - „Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörűséggel dicsőségének emlőjén.” (Iz 66,10-11) Ez a gondolat, az örvendezésre való prófétai buzdítás különös erővel bír nagyböjt idején, különösen ha emlékezünk, hogy jövő vasárnapon már fekete vasárnapot fogjuk ülni.

A perikópa ezen valóban evangéliumi - azaz örömhíri - gondolat szövegkörnyezetében érthető igazán, hiszen a tékozló fiú példabeszéde nem pusztán bukásról szól, de sokkal inkább a felemelkedésről, az újrakezdésről, a szeretet és irgalom életadó erejéről.

Mit is látunk szemeink előtt? Egy gyermeket, aki kikéri jussát, s azt esztelenül, tékozlón felhasználva szegénységre jut. Ekkor mutatkozik meg igazán, hogy emberi kapcsolatai, úgymond barátságai semmit sem értek, egyben sem volt igaz szeretet és törődés a másikkal. Hiszen az éhínség idején senki sincs, aki kiálljon a bajbajutott mellett. Így először az emberi kapcsolatok hálójából zuhan ki a fiú. Ezután következik a legnagyobb megaláztatás: disznópásztornak kell állnia, vagyis zsidóként egy olyan állatot kell gondoznia, amelyre megvetéssel néz a nemzete, lévén hogy az tisztátalan. Végső megsemmisülésként még ott áll ez a mondat: „Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki.” A gazda még a tisztátalan sertést is többre becsüli, többre tartja, mint a fiút. Ezzel a képletes nyelv elmondja, amit a szavak kifejezni képtelenek. A fiú biológiailag még él, de emberileg, társadalmilag már meghalt.

Ez a mélypont lesz számára a megtérés pillanata. „Felkelek, atyámhoz megyek.” A két ige tökéletességgel fejezi ki a megtérés és a megváltás utáni vágyat. Az első szó - „felkelek”, pontosabban: „felkelvén” - a görögben így szól „anasztasz”. Ugyanaz a kifejezés, amely Jézus feltámadását jelöli. A bűn, a tékozlás megsemmisültségéből való felkelés valóban belső, erkölcsi és emberi feltámadás is egyben. A pillanat, amikor az ember újból ember lehet, amikor az állatok vízszintes világából visszaemelkedik a szellemi lények függőleges világába. A fiú felkelése tehát szimbolikus kifejezés is egyben. Nem csak annyit jelent, hogy összeszedi bátorságát, feláll, és útnak indul, hanem kifejezi a belső felemelkedést, életének valódi feltámadása utáni vágyát is.

Mindez csak azért lehetséges, mert az atyjához akar menni. Akárhová máshová akarna ebben a világban eljutni, a volt barátokhoz, az ismerősökhöz, a gazdához, képtelen lenne rá. Feltápászkodni még tudna, de valójában felkelni, feltámadni csak akkor képes, amikor ráébred a legegyszerűbb igazságra, mégpedig arra, hogy akárhol keresse is boldogságát és léte értelmét, akármilyen messzi utakat járjon is be, végül a megoldás mindig sokkal közelebb van, mintsem gondolná. Lényébe, szívébe oltva az atya képe ez, az örök ősszeretet vonzása. Az egyszerű, a csöndes, mégis szüntelen jelenvaló törvény, amely oly egyszerű, oly letisztult, s az ember talán éppen ezért nem indul el útján.

Már az Ószövetség eljutott ennek felismerésére, hiszen a Második Törvénykönyvben ezt olvashatjuk: „Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem elérhetetlenek számodra. Nem az égben vannak, hogy azt kellene mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket. De a tengeren túl sincs, hogy azt kellene mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.” (MTörv 30,11-14) Azonban hiába volt ez a tudat, a legfontosabb felismerés hiányzott még a választott népből. Mégpedig az, hogy ez a törvény nem matematikai egyenlőség, nem jogi méltányosság, nem is társadalmi arányosság. Az idősebb testvér ezt kéri számon apján, s ezért nem tud megbocsátani az öccsének, mert visszafogadása így, matematikailag, jogilag, társadalmilag igazságtalan.

Ám az új törvény nem ilyen. Az a szeretet és irgalom törvénye. Az Isten új módon, Krisztus emberségén keresztül megtapasztalt arcának törvénye, amelyet Rembrandt, a híres festő a tékozló fiú hazatérését ábrázoló festményén sajátosan ragadott meg: a térdre boruló fiú vállain pihenteti kezét az atya, s jobb keze férfikéz, bal keze női kéz. Az Isten szeretete minden atyai és minden anyai szeretet teljessége, az irgalom erőssége és gyöngédsége, a szeretet igazságos ítélete és befogadása egyaránt jellemzi. Ez a titok, örvendezés vasárnapjának titka, amelynek bennünk is örömet kell gyújtania.

A nagy magyar költő, Pilinszky János írt egy négysorost, amely az Átváltozás címet viseli. Ez a költemény egy csodálatos emberi szeretet, szerelem tapasztalatából merít, annak az érzését önti gazdagon szavakba - ám mégis minden gondolata, minden belső lírai rezdülése tökéletességgel igaz arra a szeretetre, amellyel az ember az Istenben találkozik. Ezért tehát merjük ezen a helyen idézni, egy másfajta összefüggésben is, mint amelyben íródott, hiszen Istentől mi is ezt a szeretetet, mondhatni szerelmes elköteleződést tapasztaltjuk meg létünk minden pillanatában:

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.