Nagyböjt második vasárnapján egy olyan evangéliumi szövegrészletet hallunk, amely egyfajta előhúsvéti szintézisnek is tekinthető. Bizonnyal nem véletlen, hogy Egyházunk a szent negyven nap készületének elején olvastatja fel velünk ezt a részt. Ahogyan a Jézust követő apostolok, úgy sokszor mi is saját emberi gondolataink rabjaként követjük a Mestert. A mi elképzeléseink, elvárásaink, emberi reménykedéseink határozzák meg azt a módot, ahogyan rátekintünk. Tudjuk jól, így volt ez az apostolokkal is. Volt közöttük, aki még a mennybemenetelkor is azt forgatta fejében, hogy Jézus talán akkor állítja majd helyre Izrael királyságát.

A Színeváltozás fénye ebből a helyzetből szakította ki a három kiválasztott apostolt, Pétert, Jánost és Jakabot, akiket Pál oszlopos apostoloknak nevez. A Színeváltozás fénye olyan Jézust mutat nekik, akit ők még nem ismertek. Olyan dicsőségről és hatalomról beszél, amelyet még nem tapasztaltak, s ami nagyon más, mint az, amit vártak. Ám amitől mindenképpen rendkívüli, megdöbbentő és megrázó lesz ez a pillanat, arra Lukács evangélista így utal: „Míg [Jézus] imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.” Azt, hogy egyfajta valódi kiragadtatás, elragadtatás pillanata ez, mutatja az, hogy a hétköznapok sík vidékéről egy hegyre, az Istennel való találkozás helyére mennek fel. Azonban hogy a legnagyobb dicsőség, ragyogás és fény közepette a halál áll a szavak tengelyében, ez mindenképpen elgondolkodtató.

Ez a tapasztalat az apostolok számára kikerülhetetlen kérdőjel lehetett, nem véletlen, hogy senkinek sem beszéltek róla Jézus feltámadásáig (vö. Lk 9,36). Értelmezhetetlen, érthetetlen pillanat. Királyság és szolgaság, győzelem és bukás, dicsőség és megaláztatás, végső soron a minden élőt felülmúló erő és a halál kontrasztja teszi a Színeváltozást rendkívüli nagyböjti tapasztalattá, amely minden emberi elképzelést, reményt és gondolatot összezúz.

Emblematikus, hogy itt - akárcsak a Getszemáni kertben - Péter és társai elalszanak. Jelképes kifejezése ez annak, hogy az ember képtelen követni Krisztust az ő belső zarándoklásában. „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én útjaim nem a ti útjaitok” (Iz 55,8). Gondolataink elmaradoznak az isteni logika mögött, útjaink el-eltérnek az isteni léptek lendületétől, erejétől. Nagyböjt annak az ideje, hogy Péterékhez hasonlóan mi is felébredjünk, mi is meglássuk Jézust a maga dicsőségében, mellette pedig a két férfit, akikkel haláláról beszélget.

Ennek a párbeszédnek akarunk mi is részévé válni. Lehetünk hallgatói, lehetünk társai Jézusnak. Verhetünk mi is pusztai sátrat a Színeváltozás hegyén, ahogyan azt Péter szerette volna tenni. De a legfontosabb az, hogy valóban felébredjünk az álomból, vagyis kiszakadjunk emberi gondolataink fogságából, s ezáltal lehetővé tegyük, hogy Krisztus is önmagát ragyogtassa fel szívünkben, ne pedig mi akarjuk megszabni neki, hogy miként mutatkozzék előttünk.

Ezért szólít meg bennünket is az Atya szózata: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” Ne önmagatokat, ne a vágyaitokat, elvárásaitokat, meggyőződéseiteket, gondolataitokat, reménykedéseiteket, hanem őt, csakis őt, a halálában megdicsőülőt, az emberi létezés legmélyebb sötétségében felragyogót! Lehet, hogy mást fog mondani, mint amit várnánk. Lehet, hogy az ő fénye nem az, amire mi vágytunk volna. Lehet, hogy nem szabadít meg olyan kötelékektől, amelyektől szabadulni akarnánk mindenáron. Lehet. De aki őt hallgatja, az a többet, az a teljességet nyerheti el.

Az emberben megvan a gyermekes vágy a csak jóra, csak fényesre, csak ragyogóra. Ilyenkor valójában ahhoz a bennszülötthöz hasonlít, aki az értékes árut pár csecsebecséért, fényes-ragyogó talmi ékszerért, bizsuért, gyöngyért cserélte el az egész világot behajózó európai kereskedőkkel. Mi nem az úgymond felhőtlen életet valljuk, hanem a halálból feltámadót. Mi nem a könnyed öröm pillanatait akarjuk, hanem a kereszt által megszenvedett boldogságot. Mi nem a neoncsövek mesterséges ragyogását vágyjuk, hanem az igazi napot, az igazi fényt, amelyet olykor esetleg felhő árnyékoz, de amelynek sugara életet, melegséget hoz az egész teremtésbe. Mi a teljességet akarjuk, de az csak a krisztusi úton, a Színeváltozásban feszülő hatalmas ellentétpárok útján érhető el, közelíthető meg. Ez a nagyböjti üzenet: ne önmagunkra támaszkodjunk, hanem Istenre. Lépjünk ki önmagunk világából, hogy Istentől - még ha olykor az ő érhetetlennek tűnő, paradox útjain is - visszanyerjük létünket Húsvét misztériumában. Erre figyelmeztessen a nemrég elhunyt Nagy Gáspár Belátás című verse:

 

Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni

nem lehet a világot Isten nélkül megérteni

nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni

 

illetve lehet

 

csak az olyan rémült magánkaland

melyet a kétségbeesés kormányoz

s végkimenetele fölöttébb kétséges.