Urunk Mennybemenetelének ünnepén idén a Lukács szerinti evangélium egy részletét hallhatjuk. Ez a perikópa különösen helyet foglal el a lukácsi kettős műben – hiszen tudjuk, hogy Szent Lukács nem csak az evangéliumnak, de az Apostolok Cselekedetei könyvének is szerzője. A mennybemenetel pillanata jelenti az átvezetést, az összeköttetést a két mű között (Lk 24,46-53 és ApCsel 1,4-11). Ez az a szempont, ez az a szövegkörnyezet, amelyben olvasnunk és értenünk kell az evangéliumi szakasz szavait.

Lukács kettős műve egyetlen nagy ívet alkot: Jézus idejének és az Egyház idejének kettős, és mégis egy ívét. Mindkét fél – vagyis az evangélium és az Apostolok Cselekedetei – hasonló alapsémára épül fel: először meghirdetik az zsidóknak az evangéliumot, akik ebben az első pillanatban azt örömmel és lelkes hittel fogadják. Ezért történik számos csoda. Aztán az idő előrehaladtával megjelennek a viták, a széthúzás és az ellenvetés, ami a végleges szakításig, tagadásig vezet. Az evangéliumban a kereszt, az Apostolok Cselekedetében pedig a jeruzsálemi keresztényüldözés és a pogánymisszió fogja jelenteni ezt a szétválást a zsidóság és az Egyház között.

Krisztus mennybemenetele ebben a keretben áll, mint az a történelmi pillanat, amely lezárja Jézus idejét (az evangéliumot) és megnyitja az Egyház idejét (az Apostolok Cselekedetei). Jézust jelzi az ősi hitvallási formula: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból.” A születő Egyházat hirdeti a küldetés: „Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni.” Itt már finoman megjelenik a lukácsi dráma, mégpedig az, hogy az ószövetségi választott nép, akik a prófétai ígéretek tulajdonképpeni hordozói voltak, elutasították Jézus életében, s el fogják őt utasítani az Egyház idejében is. A szakadás, amely oly sok gyötrődést, fájdalmat és könnyet okozott a történelem során, innen ered, ebből a kettős elutasításból. Jeruzsálem a kiindulópont, de az ő hitetlenségük okán a végső horizont „minden nép”.

Ezen örömhír és küldetés hordozói az apostolok, a kiválasztottak. Őnekik szól Jézus, amikor így fogalmaz: „Ti vagytok ezeknek tanúi.” Íme, az Egyház apostolicitásának alapja, amelyet minden vasárnap megvallunk a Hiszekegyben. A tanúság, az apostoli áthagyományozás gyökere ez. Emlékezzünk, ugyanezzel a gondolattal kezdődik Lukács evangéliuma: „... már sokan megkísérelték, hogy a köztünk beteljesedett eseményeket leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének ...” (Lk 1,1-2). Az apostolok tanúskodása Jézusról, mindarról, amit vele együtt átéltek, tőle hallottak és láttak, az emberi kapocs Jézus ideje és az Egyház ideje között. Ebben a kapocsban teljesedik be, amit János apostol ír első levelében: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek, hogy örömünk teljes legyen.” (1Ján 1,1-4)

Íme, az apostoli küldetés, amelyet Jézus a mennybemenetelkor a legnyomatékosabban meghirdet. Célja nem az Egyház terjesztése vagy a keresztelési statisztikák feljavítása, hanem valami még mélyebb, titkosabb valóság: a közösség és az öröm teljessége. Közösség Istennel és a másik emberrel, aki esetleg miáltalunk jut el a hitre. A hitre jutva pedig képessé válik az öröm teljességének megélésére. Amikor a II. Vatikáni Zsinat a világi hívekről ír csodálatos dokumentumot, annak az Apostolicam acutositatem, vagyis apostoli tevékenység címet adja, hangsúlyozva, hogy az egyház apostolicitása nem csak a múltjára és a gyökerére, de a jelenére is vonatkozik: minden megkeresztelt sajátos módon részesül az apostoli küldetésben, amely a mennybemenetelkor Jézus ajkáról felhangzik.

Ha komolyan vesszük a mennybe fölmenő Jézus szavait – „ti vagytok ezeknek tanúi” –, akkor ráébredhetünk, hogy talán őt magát emberileg nem láthattuk, hallhattuk, tapinthattuk, de a kegyelemből fakadó élet révén mégis szüntelenül tapasztalhatjuk őt, az ő jóságát, irgalmát és szeretetét életünkben. Erről pedig tanúságot kell tennünk minden embernek, hogy általunk gyarapodjék az igazi öröm a világban, s az emberi család közösséggé forrjon össze. Meg kell értenünk, hogy az Egyház ideje önmagában hordozza és szüntelenül jelenvalóvá teszi Jézus idejét. Aki ennek a tudatosságából él, az a Krisztussal való találkozás után ugyanazt érzi, éli át, mint az apostolok a mennybemenetelkor: „Nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.