Az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumi szakaszában a szaddúceusok akadékoskodása kapcsán egy olyan témával találjuk szemközt magunkat, amely minden embert foglalkoztat. Ez pedig nem más, mint a halál, a halál utáni élet és a feltámadás témaköre. Minden vallás keresi a maga módján a választ, de minden emberileg megfogalmazott válasz hiányos, esendő. Erre a tényre mutat rá a szaddúceusok által hozott példa, vagyis az asszony esete, aki hét fivérnek volt a felesége, követve az ősi törvényt, miszerint ha valaki fiú nélkül hal meg, akkor a következő fivérének el kell vennie az özvegyet, hogy ezáltal mintegy utódot támasszon elhalt bátyjának. Így lehetséges elméletben, hogy egy asszony hét fivérnek is felesége legyen.

Ugyan kisarkított és valószerűtlen a példa, de tisztán az ószövetségi törvény talaján állva mégsem mondhatjuk rá, hogy elképzelhetetlen. A szaddúceusok képviselői tehát innen vezetik le azt a tényt, miszerint a testi feltámadás értelmetlen tanítás. Mert ha van testi feltámadás, akkor a nemiség is feltámad. Ha pedig feltámad a nemiség, akkor ez azt is jelenti, hogy a földi élet férfi-nő viszonyai is új életre kelnek vele. Ez pedig magával hozza, hogy ezen viszonyok közül a legmaradandóbb és legszentebb, vagyis a házastársi kötelék is fennáll az örökkévalóságban, ha igaz a testi feltámadás tana. Márpedig a hét fivér és egy asszony esete ennek a vélekedésnek az abszurditását mutatja meg, vagyis a testi feltámadás tana önellentmondáshoz vezet.

Tiszta, világos és logikus érvelés ez. Ám végső soron nem a feltámadás tanítását illeti kritikával, hanem az emberi beszédet az evilágit meghaladó valóságokról. Mert ezzel az érvelési módszerrel minden vallási kijelentést kisarkíthatok, s minden hitbeli tanításra találhatok olyan szélsőséges esetet, amelyben az értelmetlennek tűnik fel. A tulajdonképpeni probléma nem a feltámadás tényében rejlik, hanem abban, hogy mi emberi tapasztalataink alapján, emberi érveléssel, értelmmel és képzelettel igyekezünk beszélni isteni valóságokról. Ezért mondja a középkor nem egy hittudora, hogy mi nem folyékonyan beszélünk, hanem sokkal inkább esetlenül dadogunk az isteni titkokról.

Jézus világosan rámutat erre a problémára, amikor szembeállítja a világ fiait a másik világban a halálból feltámadottakkal. Két külön rend, két külön valóság. Éppen ezért egy és ugyanazon kategóriák nem alkalmazhatóak gond nélkül mindkettőre. Óvatosan kell eljárnunk, mert különben emberi értelmünkben bízva hamis következtetésre jutunk. Nem feledhetjük, amit Szent Pál ír az emberi test feltámadásáról: „Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.” (1Kor 15,47-48)

Mit jelent ez az evangéliumi szakasz kapcsán? Alapvetően azt, hogy az ember testi dimenziója egészen új módon teljesül be a feltámadásban. Azt is mondhatjuk, hogy maga az emberi nemiség is olyan szintre jut el, amelyet itt a földön, az ősbűn nyomán megromlott anyagi, evilági létben nem érhetett el soha. II. János Pál pápa írta: „Az Isten szeretet: benső életét a személyes szeretetközösség misztériumában éli. Azáltal, hogy a férfi és a nő emberi természetét a saját képmására teremti, a lelkiismerettel együtt beléjük oltotta a szeretetre és a közösségre szóló meghívást, azaz képességet és felelősséget.” (FC 11). Vagyis a nemi kettősség fő szava nem a testi vágy és egyesülés, nem is a földi értelemben vett házasság, amely a zsidó hagyományban egyenértékű a gyermeknemzésre rendelt kötelékkel (ne feledjük: a gyermeknemzés okán lett az asszony hét férfi felesége), hanem a szeretet és a közösség.

Épp e kettő lesz a feltámadás és a beteljesült végső állapot kulcsszava is: Istennel való szeretetközösség. A feltámadó ember számára tehát, aki testben támad fel, s ezért személyes identitását is őrzi, nemiségének istenképű alapja továbbra is él: szeretetre és közösségre van rendelve. Ám ennek megvalósulási útja más: nem a gyermeknemzés vagy a földi törvényes kötelék, hanem az örök isteni szeretetmisztérium fényében áll a feltámadott élet. Épp ezért nem ellenkezik a jézusi tanítással Aranyszájú Szent János gondolata, amikor ezeket a szavakat adja a feleségét megszólító ifjú férj szájába: „Téged ölellek és téged szeretlek, és a lelkemnél is többre tartalak. Mert a jelen élet semmi, ezért kérem és akarom és mindent megteszek azért, hogy mi, akik ezt az életet éljük, méltónak találtassunk arra, hogy a jövendő életben is nagy biztonsággal együtt lehessünk. (...) Szeretetedet mindennél többre tartom, és nincs keservesebb dolog számomra, mint tőled valaha is elválni.” (In epist. ad Eph., hom. 20, in PG LXII, 146)