Az évközi harmincadik vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus egy olyan példázatot mond, amely első olvasásra valószerűtlennek tűnik. Mert hogyan is képzeljünk el magunk elé egy farizeust, aki felmegy a jeruzsálemi templomba azért, hogy saját magáért hálát adjon az Istennek, ráadásul ezekkel a szavakkal: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Szinte irreális a helyzet.

Ám koránt sincs így. Kétezer esztendő múltán a keresztény templomokban is elhangzik sok hasonló mondat. Legborzalmasabbak a gyóntatószékben elsuttogott szavak: „Minden vasárnap misét hallgatok, a napi imámat elmondom, fizetem az egyházadót.” A töredelem és a bűnbánat helye sokak számára az önigazolás, az önállítás, az öndicséret helyévé válik. Ezek az emberek fel sem fogják, meg sem értik, hogy itt valami iszonyatos dolog történik, mégpedig az, hogy a jézusi tanítás kifordul önmagából, épp az az emberi alapmagatartás, erkölcsi állásfoglalás hódítja meg a ma keresztényeinek szívét, amely ellen kétezer esztendővel ezelőtt Krisztus felvette a harcot.

Miről is van szó? Arról az alapproblémáról, hogy az emberben létezik egyfajta pszichológiai lehetőség, amely képesíti őt arra, hogy kettős személyisége legyen. Van létezésének, személyiségének egy külső szintje, ahol a cselekedetek, szavak, életvitel látszik; s van egy belső mélyrétege is, amelyben az érzelmek, a vágyak, az álmok, az irányulások, a hajlamok élnek. Ez a kettősség tette s teszi lehetővé azt a jelenséget, amelyet képmutatásnak hívunk – vagyis hogy az ember megalkot önmagáról egy képet, amelyet a külvilág felé mutat úgy, hogy tulajdonképpen belseje, emberi mélysége valójában egészen másmilyen. Lehet, hogy valaki a felszínen törvénytisztelő és becsületes állampolgár, férj és apa, a rejtett életét azonban gyűlölködés, irigység, érzékiség, hamisság jellemzi. A kép és az amögött elrejtett emberi személy nem esnek egybe.

Ez volt a veszélye az ószövetségi erkölcsnek, amely az emberi igaz voltát alapvetően a cselekedeteihez kötötte. Ezzel párhuzamosan Isten látszólagos áldását – azaz a sikert, a gazdagságot, a békét – mint a belső igaz mivolt külső kifejeződését szemlélte. Ez a gondolkodásmód vezetett el oda, hogy valaki a külső szinten lehetett a vallási előírásokat betartó ember, szíve mélyén azonban istentelenebb mentalitással rendelkezett, mint a pogányok. Elég az Ószövetségben Zsuzsanna esetére gondolnunk, akit meg akarta aljas szándékkal kaparintani a vének, ám ő kiállt a tisztaság értéke mellett. Ezért a nyilvánosság előtt végül Zsuzsanna került gyanúba, míg a valójában velejükig romlott vének az igazság álcájában tetszelegtek. Dániel próféta közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy ez a borzalmas helyzet megoldást találjon, napfényre jusson az igazság.

Jézus nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe. Az ő célja kettős. Olyan új parancsot akar szabni, amelyet lehetetlen külsőleg megtartani úgy, hogy közben az ember belseje nem tér meg, nem alakul át. Emellett azonban szeretné elérni azt is, hogy a külső szint ne eltakarja, elfedje az ember mélyét, benső valóságát, hanem megmutassa és feltárja azt. Sokat mondó ezen a téren az agg Simeon szava a jeruzsálemi Templomban, hisz egy hallatlanul mély krisztusi állásfoglalás fejeződik ki benne: „... jel lesz, amelynek ellene mondanak (...), hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai” (Lk 2,34-35).

Az új parancs a szereteté; az új emberi arc pedig, amely nem ismer külsőt és belsőt, hanem teljességet, egészet, harmóniát akar a felszín és a mélység között, tulajdonképpen a Krisztusban felragyogó emberség, amelyet követünk, amelyet utánozni akarunk, amelynek a hasonlóságára szeretnénk alakulni.

Itt tárul fel a megigazulás útja, s ezért lehetséges az, hogy míg a farizeus elveszett marad a templomi imája után, addig a bűnös vámos megigazultan tér vissza otthonába. Hiszen az Isten előtti öndicséret megsérti a szeretet törvényét (amely alázatos, mint Szent Pál írja), s magatartásában éppen ellenkezőképp viselkedik, mint a krisztusi ember. Az alázat lesz tehát a szeretet útja, s ez az alázatos szeretet képessé tesz bennünket arra, hogy merjük felvállalni ne csak az álcát, ne csak a felszínt önmagunkból, hanem emberi létünk mélységeit is. Hiszen a szeretet erőterében a mélység sebei, gyöngéi és gyarlóságai, amelyeket rejtegetnénk, meggyógyulnak, elfogadásra, türelemre és megértésre lelnek Isten s a másik krisztusi alázatos szeretettel szerető ember előtt.

Így törekedjünk megérteni az evangéliumi üzenetet, s váljunk olyan krisztusi emberré, aki egységes és egész, nem kettős arcú és önmagában megoszlott; aki harmóniát, békét és teljességet hordoz ebben a megsebzett világban.