Milyen furcsa viszonyban áll egymással kudarc és siker! Ezen különösképpen is elgondolkodhatunk az évközi huszonnyolcadik vasárnap evangéliumi szakaszát hallva, ahol Jézus tíz leprást gyógyít meg, de csak egy „dicsőítette hangos szóval Istent és borult arcra Jézus lába előtt, és adott hálát neki”. Mennyire mást mutat a dolgok felszíne és valós mélye! Hiszen a tíz leprás meggyógyítása valóságos sikertörténet, hatalmas beteljesült csoda – ám mégis valahogy azt érezzük Jézus szavaiból, hangvételéből, hogy itt tulajdonképpen a felszíni ünnepélyesség mögött szomorúság és beteljesületlenség lappang.

Hogyan tudnánk konkrétan megragadni ezt az érzést, háttérgondolatot? Ehhez először magát a helyzetet kell alaposan megvizsgálnunk. Már a helyleírás is feszültséget rejt magában: „Jézus útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén.” A zsidó világ három tömbje ez. Jeruzsálem a szent város, Dávid városa, a Sion hegye, ékesebb minden hegycsúcsnál. Galilea zsidók lakta vidék, ám még így is szüntelenül gyanús vidék. Északon terül el, sok a jött-ment nép, az ott élő zsidók bár igaz hitűeknek számítanak, mégis megannyi hatásnak vannak kitéve, olyannyira, hogy közmondásszerűen terjeng Jeruzsálemben: „Jöhet valami jó Galileából?” És végül Szamária, a szakadár, a többször feldúlt, az elkülönülő, az eretnek tartomány, földrajzilag éppen Galilea és Jeruzsálem, Júdea között. Megvetettek, kilököttek, ám mégis megkerülhetetlenek tehát őt, mert csak rajtuk keresztül vezet út Jeruzsálembe.

Ezen a határvidéken halad át Jézus, a gyanús zsidó tanító otthonából Jeruzsálem felé. A tíz leprás, aki vele szembejön, bizonnyal magán hordozza a határ-lét minden bélyegét. Ha csak az elmúlt évtizedekre gondolunk, tudhatjuk, hogy a gyűlölködés és szembenállás ideológiái milyen pokollá tehetik azok életét, akik határvidéken laknak. Mindezt megtetézi a lepra. A fizikai, állami, földrajzi határ-lét immár társadalmivá, emberivé, egzisztenciálissá terebélyesedik. Élők, de mintha holtak lennének, emberek, de mintha állatok lennének, anya szülte, családban nőtt személyek, akik azonban társadalmon kívüliek. Totális kiszorultság, határvidék úgy, hogy a határnak sem egyik, sem másik oldalán nincs otthonuk.

Ebben a helyzetben a betegek, a kitaszítottak egymás mellé sodródnak. Ki tudja, melyik milyen származású, ki zsidó, ki szamáriai. Nem számol be az evangélium a pontos arányokról. Egyet tudunk biztosan: kevert, vegyes társaság. Akik otthonukban élve, egészségesen meg sem szólították volna egymás, most teljes életüket összezárva élik le. Ez még tovább rontja helyzetüket: a felhalmozódott előítélet és gyűlölet nem párolog el magától. Attól, hogy a förtelmes kór kényszeresen összezár, még nem válnak kiengesztelődött emberekké. Így együtt koldulni nap mint nap, tengődni virradattól napnyugtáig, napnyugtától virradatig valódi földre szállt pokol lehet, ahol megvalósul az ateista filozófus, Jean-Paul Sartre mondása: „A pokol: a többi ember az.

Ekkor, ide érkezik meg Jézus, az Istenember, aki nem riad meg a helyzettől, aki a földrajzi határon nyíltan és bátran belép az emberi létezés határhelyzetébe is. Nem beszél, nem tanít, nem pusztán gyógyít. Ennél sokkal többet tesz: gyógyító csodája révén megadja az embereknek az esélyt, hogy elhagyják a határvidéket, hogy kiszakadjanak ebből a holt létből, élő halálból, s újból legyen otthonuk, családjuk. Ne az átmenet, a határvidék polgárai legyenek, hanem kivethessék horgonyukat a határ egyik oldalán. A csoda megtörténik, s a gyógyult betegeket magával ragadja az öröm.

Ebben a pillanatban kezdődik meg a tulajdonképpeni dráma. Ugyanis épp az öröm okozza, hogy végül a határt rossz irányba hagyják el. Nem átlépnek rajta, hanem visszamasíroznak oda, ahonnan jöttek – vissza a régibe, vissza a megszokottba. Egy, egyetlen egy van, aki felméri a tulajdonképpeni esélyt: átléphet, meghaladhat, latin szó transzcendens lehet. Dicsőíti Istent, leborul, hálát ad – összefoglalóan ezek a kifejezések kiadják a liturgia szó jelentését. Ez az ember ünnepel! Ez az ember megérkezik! Ez az ember megtalálja az otthont! Számára a határhelyzetből való szabadulás nem visszafordulás, hanem előrelépés! „És ez az ember szamaritánus volt.”

Értsük meg az evangélium üzenetét. A bűn, a rossz szokás, az összetört élet, a kudarc, az emberi létezés bármily határhelyzete szabadulásra hív, nem pedig arra, hogy visszalépjek a múlt biztonságába, a múlt megszokottságába. Csak előre lehet lépnem, különben elbukom. Nem megszabadulok a határtól, hanem rabjává válok. Ünnep, liturgia, közösség, átlendülés, transzcendens lét. Így gyógyul meg a meggyógyított. Így lesz újra ember az összetört. Így leszek krisztusi Krisztus által Krisztusban.