Az évközi huszonhetedik vasárnap evangéliumi perikópája mintegy az előző vasárnapiból forrásozik. Ott az igazi szegénységről volt szó, amely Istenben leli meg gazdagságát, életét – a mostani szakasz pedig a tanítványok kérésével kezdődik: „Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5) Az alázatnak, a belső szegénységnek a megérzése tölthette el ekkor a tanítványokat. Jézus hatalmas belső ereje, amely egész személyéből áradt, mintegy rávilágított az ő szegénységükre, Isten előtti koldus voltukra. Ezért kérik hitük növelését – a szegény ember a gazdag Istenben szeretne gazdagodni.

Jézus kettős példázattal válaszol. Az első, a szederfáról szóló, amely a hívő szavára még a tengerben is gyökeret ver, a hit erejének és gazdagságának végtelenségét hivatott ecsetelni. A második azonban rögtön köt ehhez egy új szempontot: a hit mindig szolgálat is, engedelmesség, és nem önérdem.

E kettő fontos, hogy együtt járjon. Szent Pál egy helyütt önmagáról és társairól így ír: „Nem mintha uralkodni akarnánk rajtatok hiteteken keresztül, nem, inkább örömötökben szeretnénk közreműködni.” (2Kor 1,24) Ebbe sajátos emberi tapasztalatát sűríti bele, amely csodákkal, próféciákkal, hatalmas sikerekkel kísérte működését, de sem elbizakodottá, sem a másik fölött uralkodóvá nem tette a szívét. Pál megértette, hogy a hit hatalmas, de nem hatalom. A hit eltölt és önmagam fölé emel, de ez nem jelenti azt, hogy én lettem volna önerőből önmagamnál többé. Ha így szemlélnénk mindezt, akkor a hit nem lenne más, mint a Friedrich Nietzsche által leírt Übermensch, ember feletti ember megvalósulásának eszköze, amelyet önnön célomra használok fel.

A hit nem ilyen. A hit engedelmesség, a hit alázat. Minél hatalmasabb erő mutatkozik meg benne, annál világosabban látom meg önmagam hiányait, és azt, hogy gyöngeségemben hitem által Isten ereje mutatkozhat meg.

Nehéz természetesen kimondani a Jézus által megfogalmazott szavakat: „Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsolnak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.” (Lk 17,10) A hívőnek egyfajta öntudata ez, amelyben úgy látja meg önmagát, mint valakit, aki akkor éri el teljességét, legnagyobb emberi erejét, szépségét és gazdagságát, amikor a hite által belesimul az isteni tervbe.

Erről a lelki élet nagyságai tanítanak bennünket. Assisi Szent Ferenc imájában így ír: „Tégy engem békéd eszközévé! Hol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek. Hol neheztelés, békességet, hol széthúzás, egységedet. Tégy engem békéd eszközévé! A kétkedés helyett hitet vigyek. A kétségbeesés helyett reményt, a sötétségbe fényedet. Ó Mester, add, hogy vigasztaljak mást, és ne csak magamnak keressek vigaszt! Legyek megértő, ne csak megértett, szeressek, ahogy Te szerettél minket! Tégy engem békéd eszközévé, mert ha megbocsátunk, nyerünk bocsánatot! Ha adunk, akkor kapunk igazán, és ha meghalunk, kapunk örök életet.

Ez a hitnek az evangéliumi lelkülete: a hitben a legnagyobb, legreménytelenebb cselekedetek végbevitelére válunk képessé úgy, hogy közben mégis csak haszontalan szolgái maradunk az Istentől ránk bízott értéknek, amelyet törékeny cserépedényben igyekszünk őrizni.

Éppen ezért ez az evangéliumi szakasz önvizsgálatra hív mindannyiunkat: milyen a hitünk? Mindig önmagunkban, önerőnkben, saját cselekedeteinkben bízunk, vagy merünk ráhagyatkozni a Gondviselésre? De ennek ellentétét is meg kell kérdeznünk: megteszünk-e mindent, ami képességeinkben áll? Nem vagyunk-e restek, hanyagok? Hiszen ez a két véglet – mindent önerőből akarni, illetve semmit sem tenni meg önerőből – mindenki számára lehet kísértés. Tudnunk kell csöndben, alázatos lelkülettel beismerni korlátainkat, s azokon a hit szellemével felülemelkedni; ám eközben sohasem válhatunk olyanná, aki folyton csak a készet, a megerőltetés nélkülit, a szájába repülő sült galambot várja.

Tanuljuk hát ezt meg az evangéliumból, hogy a hit lelkületének egyensúlya és békéje éljen bennünk, amelyben valóban igaz szolgákká, készséges eszközzé válunk Istenünk kezében!