Az évközi huszonötödik vasárnapon egy sajátos evangéliumi perikópát hallunk, amelyben Jézus mintha egy erkölcstelen, bűnös cselekedetet állítana követendő példaként a hívők elé. Miről is van szó? Adott egy intéző, akit raportra hivat az ura. Az elbocsátás veszélye forog fenn, ezért addig, amíg még hatalma, mondhatni aláírási joga van, gyorsan hivat mindenkit, aki az urának tartozik. Elveszi az adósleveleiket, s csökkenti tartozásukat, átírja kisebbre a tételeket. Miért teszi ezt? Abban a reményben, hogy az így általa tisztességtelen előnyhöz, vissza nem fizetendő kölcsönhöz jutott adósok majd segítenek rajta akkor, amikor ura már kirúgta, s nem lesz munkája.

Micsoda gazemberség, mondhatnánk. Eleve azért rúgják ki, mert tékozolja ura vagyonát, s most még rátesz egy lapáttal, hogy becstelen előnyre és haszonra tegyen szert! Azonban itt szerepel egy különös mondat a példázatban: „Az úr dicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el.” Mire véljük ezt? A megkárosított dicséri azt, aki őt megkárosította? Ebben az úrnak nem csak a nagyvonalúságát, gentleman-vonását kell felismernünk, hanem azt a tényt is, hogy meglátja a vagyonkezelési, vagyonkamatoztatási tehetséget az intézőben. Másképp így is mondhatnánk: lehet, hogy hűtlen és becstelen, de meg kell hagyni, nagyon jól ért a vagyon kezeléséhez és a haszonhajtáshoz!

Hogy ez az igazi üzenete a példázatnak, azt mutatja a jézusi magyarázat, ahol elhangzik az intés és buzdítás: „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű.” Ha a hűtlenségről szólna ez a példázat vagy a becstelenségről, akkor a jézusi magyarázatnak nem lenne értelme, létjogosultsága. Ám a hasonlat igazi üzenete ez: a vagyonhoz a vagyon törvénye szerint kell érteni, ami a haszon. Ebben járatos és példaszerű, „okosan eljáró” a hűtlen intéző. Jézus ezt szem előtt tartva int minket, híveket: ha a vagyon rabjai a maguk területén, a maguk „specialitásában” ilyen értelmesen, ügyesen tudnak eljárni, akkor a hívek nem lehetnek esetlenek, restek, lusták, kétbalkezesek abban, hogy a saját területükön, a saját „specialitásukban” haszonra tegyenek szert. Ráadásul a híveknek van egy fontos előnye: ők a mammonból tudnak lelki hasznot hajtani, amikor azt mások megsegítésére használják fel, egyszóval a hit céljának szolgálatába tudják állítani a vagyont is.

Miért fontos Jézus számára, hogy erről oktassa ki tanítványait? A válasz kettős.

Először is azért – és ez a példázat közismert magyarázata –, hogy a hívek soha ne feledjék: a pénz jó szolga, de rossz úr. Sok jót tehetek általa, de semmi sem lesz jó, amit csakis érte teszek, vagyonvágyból, önzésből, birtoklási kényszerből. Akinek ura az Isten, annak a vagyon csakis szolgája lehet, sem társa, sem második ura. Mihelyst ebből a szolgai helyzetből fölfelé kezd emelkedni a személyes fontossági listán, értékrendben a mammon, akkor azonnal és kikerülhetetlenül kitaszítja Istent az emberi szív középpontjából. Ne csak a milliárdosokra gondoljunk, akik éjjel-nappal robotolnak a még nagyobb vagyonért; de még azokra sem, akik önmagukat elemésztve küzdenek a szerzésért és a birtoklásért. Gondoljunk önmagunkra, amikor zsugoriak vagyunk; amikor tárgyak megszerzéséről álmodozunk, vagy amikor éppenséggel valaminek a birtoklásában gyönyörködünk, érzünk örömet. Bizony, ilyenkor Isten kifelé szorul szívünkből, ne álltassuk magunkat mással!

Ám van itt egy második szempont is, s erről kevesebbet szoktunk szólni. Ez pedig a jó gazda szempontja. Jézus soha nem tanítja, hogy a hívőnek esetlennek, netán bugyutának kellene lennie a világi dolgokban. Létezik szent ártatlanság és naivitás, ám a világban élő hívő élete nem épülhet csak ebből. Loyolai Szent Ignác amikor egy új intézményt hozott létre, először a vagyoni alapokat igyekezett megvetni – kik lesznek a támogatók, milyen összegekkel számolhatunk, mi módon tudjuk üzemeltetni, fenntartani az alapítást. Nem arról van szó, hogy ilyenkor kevésbé hitt a Gondviselésben, s mindent emberi vagyonnal, erővel akart megalapozni. Arról van szó, hogy a világban élve a világ dolgaiban is járatosnak kell lennünk. Hiába a legnagyobb életszentség, ha nem társul ahhoz józan paraszti ész és higgadt, világos ítéletalkotási képesség. A hívőnek kötelessége erejéhez és képességeihez mérten ismerni és helyesen alkalmazni e világ javait s az azokhoz kapcsolódó szabályokat. Ezért szögezi nekünk a kérdést Jézus: „Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értékeket?” Igazgatóként nem vihetem csődbe a vállalatot arra való hivatkozással, hogy én életszentségre törekszem, és megvetem e világot.

Zárjuk hát szívünkbe e kettős tanítást: tanuljunk meg bánni a vagyonnal, de mindig csak az őt megillető helyre soroljuk azt be életünkben!