Az évközi huszadik vasárnapon egy olyan evangéliumi szakasz hangzik fel, amelynek nyelvezete és tartalma sokszor nézeteltérésre adott okot az értelmezők között az egyházatyák korától egészen a mai biblikus tudományokig. Jézus itt misztikus nyelvet beszél. Az első négy mondat emiatt különösen is összetett:

1) „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön.” A tűz a mai keresztény emberben szinte önkéntelenül is a Szentlélek képzetét kelti, s ez nem véletlen, hisz a Lélek lángnyelvek alapjában szállt le az első Pünkösdkor az apostolokra. Ugyanakkor az is igaz, hogy Jézus küldetése bevégzése után elküldi a Szentlelket, s ezt már előre így ígéri meg: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn 16,7) Ugyanakkor ha az evangéliumi szövegrész egészét vesszük, és szem előtt tartjuk a második felét a perikópának, amely megoszlásról és harcról, széthúzásról és szakadásról szól, akkor – követve nem egy egyházatya értelmezését – ebben a tűzben az üldözések, a harc, a szenvedés és a vértanúság tüzét is látnunk kell.

2) „Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” Jézusnak ez a kérdése mintha nyomatékosítaná az előző mondatot: eljöttem meghirdetni az Evangéliumot s megváltani az emberek; mi más lenne hát most a szándékom, mint hogy ez az ügy elinduljon, lángba borítsa az egész világot? Érthetjük ezalatt a Szentlélek lángját, de azon lángokat is, amelyek mindenütt felcsapnak, ahol a kereszténység megjelenik, s szembeszállva az embertelenséggel, bűnnel, rosszal, meghirdeti az Evangéliumot.

3) „Keresztséggel kell megkereszteltetnem.” Ez a mondat azért érdekes, mert Jézus ekkor már maga mögött tudja a Jordánban való megkeresztelkedést – most mégis úgy beszél a keresztségről, mintha még előtte állna. Ez pedig valóban így is van, hiszen János keresztsége csak a víz keresztsége volt. Az igazi keresztség ennél többet jelent. Igazi jelentésére maga Jézus világít rá, amikor a Zebedeus-fiak anyja azt kéri, hogy gyermekei Jézus jobbján és balján ülhessenek. A Megváltó ekkor így válaszol nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?” (Mk 10,38) Így már világosan láthatjuk, hogy az igazi keresztség Jézus számára szenvedése, halála és feltámadása. Mi is így keresztelkedünk meg: alászállunk a vizekbe (vö. Zsolt 69,15-16), ez részesedésünk Krisztus halálában; majd felemelkedünk onnan, ez részesedésünk Krisztus feltámadott életében. Ezért írja Pál a római levélben: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is.” (Róm 6,4-5)

4) „Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék!” Jézus itt adja jelét, hogy ami vele történni fog – szenvedése és keresztre feszítése – nem a sors játéka, nem a vak végzet, hanem saját szabad döntése, amellyel felvállalja mindezt az emberek megváltásáért. Ezért láthatjuk nem egy középkori festményen, hogy a keresztre feszítéskor Jézus egy létrán maga megy föl a keresztre – jeleként annak, hogy ami történik, azt ő szeretetből: az Atya és az emberek iránti szeretetből teszi.

Íme, a négy mondat az evangéliumi szakasz első felében, amelyek hordozzák a második felét is. Mi az üzenetük? Miként foglalhatjuk mindezt össze? Jézus szabadon mond igent a küldetésre, amelyet az Atya rábízott. Tudja, hogy ez számára szenvedés és halál, de tudja azt is, hogy ez az egyetlen út. Ugyanakkor kinyilvánítja azt is, hogy ezt az utat végigjárva fogja elküldeni nekünk a Szentlelket is. Húsvét ideje és Pünkösd ideje egybefonódnak, Krisztus megváltói tette s az Egyház szolgálata a Megváltónak, fejének és jegyesének egymástól elválaszthatatlanok. Ezen a ponton emelkedünk be mi magunk is a jézusi gondolatba, hiszen mi is az Egyház, s azon keresztül Krisztus tagjai vagyunk. A mi utunk is arrafelé vezet, amerre Krisztus: a szenvedésbe és halálba való alámerülésen át az életbe, a feltámadásba; a Szentlélek tüzén át abba a megannyi tűzbe, amelyet az evangéliumi szellem gyújt a föld színén. Félni nincs okunk, hisz nem járatlan útra indulunk. Mesterünk ott jár előttünk, velünk van. S ha ő ily nagy szeretettel mondott minderre igent, mi sem tehetünk másként!