Az évközi tizenkilencedik vasárnapon Jézus intése hangzik fel templomainkban: „Éberen várjátok az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.” Ennek a gondolatnak lesz képi kifejezője a gyertyával az éjszakában az úrra várakozó szolga. Éberség és elalvás kettős magatartása jelezi az emberek két csoportját: az igazságban járókét és a bűnökben elnehezülőkét.

Mostani elmélkedésünkben azonban nem annyira a várakozás fázisára fordítjuk a figyelmet, hanem sokkal inkább a találkozás pillanatára, arra a percre, amikor az Úr megérkezik, s meglátja, melyik szolga az éber, melyik a hűséges. Számukra a példázat jutalmat említ: most kivételesen ők ülhetnek asztalhoz, ők lehetnek az urak, míg az Úr maga szolga módjára viselkedik: „felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik.” Hatalmas jel ez, megdöbbentő gondolat.

Már a pogány kultúrákban és vallásokban is kialakult annak gyakorlata, hogy bizonyos ünnepnapon, bizonyos körülmények között egy rövid időre az urak és a szolgák „helyet cseréltek” a társadalmi ranglétrán. Ilyen volt például a római Szaturnália, amikor az urak kezdtek el szolgálni, míg a szolgák élvezhették a furcsa helyzetet. Ennek emlékét őrzi nem egy farsangi szokás, de még a pünkösdi királyság gondolata is. Ezek a szokások játékot jelentettek, olyan játékot, amely a feszültségeket enyhítette, erősítette az összetartozás tudatát minden társadalmi szakadék ellenére. Mindazonáltal mindez csak játék maradt, egyszeri alkalom az évben. Bármennyire is élvezték az emberek ezeket az órákat, végülis mindenki tudta mindvégig, hogy az urak maradnak továbbra is az urak, s a szolga az ébredés után ugyanúgy kell, hogy majd szolgáljon tovább.

Ilyen játékról, ilyen színdarabról szól Jézus, amikor arról beszél, hogy az Úr szolgál majd saját szolgáinak? Egyáltalán nem. A hazatérő gazda nem egyfajta rituális színdarabot játszik el alárendeltjei előtt – ami történik, az a valóság. Erre maga Jézus mutat rá, amikor így fogalmaz: „Úgy vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22,27). Ennek legegyértelműbb és legmegrendítőbb kifejezési formája a lábmosás az Utolsó Vacsora előtt, amelyet Szent János apostol oly szépen leír (Jn 13,1-17). Hogy itt milyen mélyértelmű valóságról van szó, azt leginkább Péter tiltakozása mutatja meg: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod!” A mindig oly fogékony apostol megérzi a pillanat üzenetét. A szolgáló Isten arca felragyog. Az evangéliumi példázat a szolgáknak szolgáló Úrról valóság.

Istennek ez a hallatlan alázata és minden mértéket meghaladó ajándékozása csakis mindenhatósága és végtelen gazdagsága okán lehetséges. Az Úr szolga lesz, a szolga pedig úr. Szinte azonnal fülünkbe cseng az egyházatyák aranyszabálya, amely Cipriántól Ágostonon át a keleti atyákig visszhangzik megannyi eltérő megfogalmazásban, de egy tartalommal: „Deus factus est homo, ut homo fiat Deus” – „Az Isten emberré lett, hogy az ember Isten legyen”. Az isteni gesztus nem játék, hanem a legnagyobbal ajándékozza meg az embert: méltósággal, azzal, hogy részesedjen Isten természetében. A szolgáló Úr nem pusztán önmagát alacsonyítja le, de felemeli az embert. Isten Isten marad ettől, az ember pedig csak teremtmény, de mégis olyan alkotása az Úrnak, aki a legtöbbet kapta: a Teremtő önmagát ajándékozza oda neki.

Nekünk, keresztényeknek sokszor kell erre gondolnunk, mert ez lesz elköteleződésünk, hitbeli szemlélődésünk hatalmas öröme és lendülete. Így mi is felkiáltunk, miként Nagy Szent Leó pápa: „Ember, el ne felejtsd nagy méltóságodat: Isten érted lett emberré!” Mi hozzátesszük: értünk lett szolgáló szeretetűvé, alázatossá, megtestesült irgalommá.

Ha ennek üzenetét megértettük, akkor már tudjuk a magunk útját a teljesség felé: önmagunk odaajándékozásával, szolgálva, szeretve és alázatban leszünk mi is krisztusképűek. Megértjük apránként, hogy életünknek nem azok a percei számítanak majd igazán, amelyeket magunknak tartottunk fenn, hanem azok, amelyeket odaajándékoztunk másoknak. Nem az minősít minket valójában, amit a kezünkben tartunk, hanem amit abból szeretettel kiengedünk és átadunk másoknak. Az igazi úr az, aki tud szolgálni. Az igazi szolgálat pedig az, amely gazdagságból, önzetlenségből, szeretetből fakad. Az Isten szolgál az embernek – azért teszi ezt, hogy az ember olyan legyen, mint az Isten. Ez nem hatalmasságra, mindenhatóságra törekvést jelent azonban, hanem új szívet és új lelket, a szolgálat szellemét.