Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliumi szakaszában egy jól ismert történet hangzik fel, az irgalmas szamaritánus példázata. Azonban itt nem csak a példát halljuk, hanem a teljes bevezetést is, vagyis Jézus beszélgetését a törvénytudóval.

A törvénytudó most nem Krisztus ellenfeleként, az őt támadó vagy neki csapdát állító vallási előkelőségként jelenik meg, hanem a zsidóság igaz, szent és tiszta Isten felé törekvésének megtestesítőjeként. Ő az, aki eljut az ószövetségi vallásosság csúcsára, vagyis felismeri a két oszlopot, a két főparancsot, amelyen az igaz ószövetségi hit és erkölcs nyugszik: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” (Lk 10,27) Nem feledhetjük, hogy egy más alkalommal maga Jézus az, aki így fogalmazza meg az őt megkereső farizeus kérdésére válaszolva a két főparancsot (vö. Mt 22,34-40), zárásként hozzátéve: „Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,40) Azt is mondhatnánk tehát, hogy az evangéliumi szakaszunkban szereplő zsidó törvénytudó saját belső lelki elmélkedése, elmélyedése, élete tapasztalata révén felismerte azt, amit máshelyütt Jézus meghirdetett; ő saját lelke gazdagságában tudta megfogalmazni a parancsok teljességét pontosan úgy, ahogyan azt maga Jézus is tette.

Ezért van az, hogy kettejük beszélgetése a barátság, az igaz odafigyelés, a istenkeresés légkörében zajlik. Így amikor ezt halljuk: „A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól...” (Lk 10,29), akkor ebben nem a vitatkozás, a hátsó szándék vagy a kötözködés indítékát kell látnunk, hanem valami egészen mást. Ez a törvénytudó eljutott a saját hitében, belsőleg is megélt Isten iránti elköteleződésében egyfajta teljességre, eljutott addig, ameddig a régi hagyomány segíteni tudta őt. Ám mégis keres, mégis kutat, mégis érzi, hogy valami még hiányzik számára. Ő igaz abban, amit tesz, ahogyan él; ugyanakkor érzi, hogy a valódi igaz mivolta az embernek túl van a kategóriákon, amelyeket tanult és elsajátított – ezért akarja igazolni magát. Miközben megmutatja saját igaz mivoltát, kérdésével elismeri, hogy még van mit és kell is tanulnia, érzi, hogy még nem ért el az igaz mivolt teljességére.

Ezt rögtön mutatja a kérdés: „De hát ki az én felebarátom?” Ez nem Poncius Pilátus szkeptikus, kétkedő, hitetlen kérdése: „De hát mi az igazság?”, hanem egy a teljes jóságra törekvő ember őszinte kérdése. Ugyanis az ószövetségi hagyomány és a zsidó vallásosság bizony nem tudott egységes válaszra jutni arra nézvést, hogy a parancsban szereplő „felebarát” szó kit is jelöl. Sokan úgy vélték, hogy ez csak és egyedül a másik zsidóra vonatkozik, vagy esetleg csak azokra, akik az ószövetségi törvény kategóriái szerint igaznak számítanak. Épp ezen gondolatokkal megy szembe Jézus a példabeszéddel. Ugyanis először felsorakoztatja azokat, akik zsidóknak és igazaknak számítanak – a papot és a levitát –, és aztán felmutatja róluk, hogy nem bizonyulnak felebarátnak. Azután szerepelteti azt, aki se nem zsidó, se nem igaz – a szamaritánust –, és róla ismerteti fel, hogy ő az, aki igazán felebarátnak bizonyul.

Egyszóval Jézus ráérez a törvénytudóban lévő igaz keresésre és kételyre, meglátja benne a szív nyitottságát, és megmutatja neki, miként találjon kiutat azon régi kategóriákból, amelyekben élve eljutott az igazságban és a jóságban, ameddig csak lehetett, de amelyek között mégis valami többre, valami teljesebbre vágyott. A felismerés, hogy az igaz emberi szeretet, amelyben Isten parancsának valódi teljesítése áll, nem a nemzeti-vérségi kapocsban vagy éppenséggel a törvényteljesítő formalizmus külsődlegességében rejlik, megszabadítja a törvénytudót. Apránként megérti, hogy a felebarát szeretete az Istenhez vivő út, hiszen így válunk az irgalmas Istenhez hasonlóvá, mi magunk is irgalmassá. Megérti, hogy az irgalmasság tette az igaz élet tette. Az örök élet keresése indítja útra őt s vezeti el Jézushoz, ez a vágy téteti fel kérdéseit, ez mozgatja kételyeit – és most választ nyer. A megoldás egyszerűsége bennünket is szíven üt: az az igazi felebarát, aki tud irgalmasságot cselekedni (vö. Lk 10,37).

Ez azonban egyszersmind küldetés. Hiszen a példabeszéd üzenete nem az, hogy mi heverjünk az út szélén, várva, hogy minket segítsenek, minket emeljenek, minket mentsenek meg mások – hanem az, hogy nekünk kell felebarátnak bizonyulnunk a többi ember számára, bennünk kell a többieknek felfedezniük Isten irgalmas, jóságos, szeretettel teli arcának vonásait. Hatalmas feladat – de örömmel, vidámsággal könnyíti lépteinket, lendülettel mozdítja utunkat a tudat, hogy minden pillanatban, amikor e kihívásnak eleget tudunk tenni, általunk lép az örök irgalmas Szamaritánus, Jézus ebbe a szenvedő világba.