Advent harmadik vasárnapjának evangéliuma egy igen érdekes történést állít szemeink elé: Keresztelő János, aki a király börtönében raboskodik, elküldi tanítványait, hogy kérdezzék meg Jézustól, ő-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjanak (vö. Mt 11, 2k)? Hát nem éppen az elmúlt vasárnapon hallottuk ugyancsak Máté evangéliumából, hogy a Keresztelő a Messiásról jövendöl (vö. Mt 3,1-12)? Nem János kezéből fogadta a keresztséget Jézus, hát nem szóltak már ők ketten egymáshoz, s nem hangzottak-e el János szavai: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám” (Mt 3, 14)? Micsoda kettősség – egyszer felismeri János Jézust, aztán hónapok elteltével tanítványai útján akar újabb megerősítést?

Hogy ezt a kettősséget megértsük, alaposan végig kell gondolnunk, mit is tudunk meg János és Jézus első találkozásáról a Szentírásban. Mindannyiunk fülében ezek a szavak csendülnek meg: „Íme, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29). Azonban mindez János evangéliumában olvasható – a három szinoptikus, „együtt látó” evangélium nem említi Keresztelő Jánosnak ezt az ünnepélyes felkiáltását, nyilvános tanúságtételét Jézus mint a Messiás mellett (ld. Mk 1,9-11; Lk 3,21-22). Azt mondhatjuk, hogy ezekben az evangéliumokban Jézus megkeresztelkedése csöndes, bensőséges pillanat: János és Jézus, a Próféta és a Messiás egymással váltanak pár szót. A hatalmas jelenés, a menny megnyílását, a Szentlélek leereszkedését – a szentírási szöveg szerint – Jézus látta, nem a néptömeg. Azt is mondhatjuk, hogy Máté evangéliumának szemszögéből nézve János és Jézus első találkozása alkalmával még maga a Keresztelő sem méri, mérheti fel a maga teljességében, ki is áll vele szemben. Tudja, hogy nagyobb nála, tudja, hogy különös isteni erő van vele. Tudja, hogy ő is Isten kiválasztottja. Jézusnak nyílik meg az ég, ő látja a galamb alakjában leereszkedő Szentlelket (ld. Mt 3,16). Ez a csodálatos isteni történés, a Megváltó nyilvános működésének kezdte a Szentháromság szeretet-teli közösségének bensőségességében történik. Egy égből jövő hang, szózat zárja le János és Jézus eme első nyilvános találkozását: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17).

Ezután a két férfi útjai különválnak – Jézust a pusztában megkísérti a Sátán, János pedig folytatja igehirdetését, bűnbánatra felhívó beszédeit. Advent harmadik vasárnapjának evangéliuma állítja elénk kettejük – immár csak közvetett – találkozását, amikor a próféta börtönben raboskodik, míg a Messiás „bejárt minden várost és falut, tanított a zsinagógákban, hirdette országának örömhírét és meggyógyított minden betegséget és bajt” (Mt 9,35). Minderről a Keresztelő csak a börtön rácsain át, foszlányos hírek révén értesül. Magányában újra és újra gondolja mindazt, amit megélt: a prófétai jóslatokat, saját igehirdetését, Jézus felbukkanását a Jordánnál, amikor már világosan érezte, hogy egy nálánál nagyobb, erőteljesebb Isten embere áll előtte – most pedig ez a férfi, aki rokona, olyan dolgokat visz végbe, amelyekről az ősi jóslatok szólnak. Talán nem csak egy nagyobb próféta, de maga a megígért Messiás ő? Jézusban elérkezett volna az idők teljessége, amikor minden bekövetkezik, amiről a jóslatok szólnak? Követséget küld hát hozzá, hogy megkapja a választ ezekre a kérdésekre.

Sok bibliatudós azt mondja, hogy ennek a követségnek az volt a célja, hogy János tanítványai előtt tegye nyilvánvalóvá, ki is Jézus – arra hivatkozva mondják ezt, hogy János evangéliumának tanúsága szerint a Keresztelő már tanúságot tett korábban Jézusról. Azonban egy valamit nem szabad elfelednünk: minden evangélista a maga módján, a maga emberi látását is beleszőve írta a Szentlélektől sugalmazva az evangéliumok szövegét. János evangéliumában a Keresztelő egyetlen egy üdvtörténeti pillanatba sűrítve, két egymást követő napon (ld. Jn 1,19-34) csodálatos, mély teológiai értelmű tanúságot tesz Jézusról, azokkal a szavakkal, amelyek nekünk is ismerősek: „Íme, az Isten Báránya” (Jn 1,29). János evangélistát ez a megrendítő teológiai kijelentés érdekli, épp ezért magát Jézus megkeresztelkedését és az azt követő csodálatos jelenést is csak másodlagosan írja le, János szájába adva a mindezt elbeszélő szavakat, ahol így a megkeresztelkedés hatalmas erejű jellé válik a tanúságot tevő Keresztelő által (Jn 1,32-34).

Ezzel szemben Máté egy sokkal inkább emberközpontú, visszafogott és történeti elbeszélést állít elénk. Nem arról van szó, hogy az egyik evangélium inkább hiteles lenne, mint a másik, hanem arról, hogy két külön szempontból, más hangsúlyokkal állítják elénk ugyanazt a történést. Máté a Messiás fellépésére és a prófétai jövendölések beteljesítésére fekteti a hangsúlyt. Míg János rögtön az első fejezetben leírja az egyértelmű tanúságtételt arról, hogy Jézus a megígért Messiás, addig Máté ezt azután teszi meg, hogy az igehirdetés és a csodák, vagyis Jézus nyilvános tevékenysége révén az ősi próféciák beteljesültek. A Keresztelő mindkét esetben tanú, a legnagyobb próféta – Jézus maga mondja ki ezt róla (vö. Mt 11,7-15).

Adventi üzenete van ennek a történésnek, János és Jézus második, követek útján történő találkozásának. Ahogy közeledünk Karácsony ünnepéhez, a Máté szerinti evangéliumi szövegek lassan átvezetnek bennünket az ígéretekből a beteljesülés felé. Az első vasárnap Noéról és az Úrjövet megjövendöléséről hallottunk, (Mt 24,37-44), a másodikon Keresztelő János prófétai szavairól, amelyek megelőzték Krisztus keresztségét (Mt 3,1-12), most pedig Jézus maga erősíti meg: ő az, akit Isten megígért. Az ö keze, szava, ereje nyomán telik be mindaz, amiről a próféták előre szóltak. A negyedik vasárnap pedig már az ünnepet, a megvalósulást vetíti előre: József és Mária egybekelését, Mária foganását. Adventi zarándoklat ez, amely a homályból visz el a fénybe, amely az ígéretektől juttat el a beteljesülés titkának szemléléséhez. Ezen a zarándokúton Keresztelő János a társunk, a vezetőnk, ő a prófétai híd az ígéretből a valóságba, az Ószövetségből az Újszövetségbe. Vele leszünk részesei a nagy ígéret meghirdetésének, felhangzásának, vele látjuk meg a jeleket – „a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt” (Mt 11,5) – és vele mélyedünk el az Úrjövetet váró, remélő és hívó elmélkedésben, amelyre a válasz maga Krisztus. Mi vagyunk, mi lehetünk a Keresztelő tanítványai, akiket ő elküld Jézushoz. János maga börtönben, bilincsben van – miként maguk a prófétai szavak és jövendölések is addig, amíg fel nem ragyog valóságuk fénye, el nem érkezik beteljesülésük. Magától, jövendölő szavaitól a Megjövendölthöz, a Szóhoz küld bennünket – így vezet el bennünket a Titok kapujához. Jánost nem csak hallgatnunk kell, de egyben hallgatnunk is kell őrá, mert ő mutat rá a keresőnek az útra, a tévelygőnek az igazságra, a betegnek és elesettnek az életre. Ebben a pillanatban betölti küldetését: elvezet oda bennünket, ahová maga is vágyakozik, tudva, hogy a Mennyországban még a legkisebb is nagyobb lesz nála. „Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11) – mondhatjuk mi is Krisztussal. Hát figyeljünk rá, s tanuljuk meg tőle Advent leckéjét: őrizzük szívünkben az ígéretek szavait, olvassuk az idők jeleit, hogy mindig és mindenütt észrevegyük azt, „akinek el kell jönnie” (Mt 11,3). Így legyünk igazán adventi emberek!