A mai vasárnappal megkezdjük Adventet, az új egyházi évet, amelyen ez alkalommal, az A-olvasmányos évben, a három évből álló ciklus elején Máté evangélista fog végigkísérni bennünket – az a szentíró, aki különös érzékenységet mutatott fel a zsidó hagyomány, vallás és az Ószövetség irányában. Nem lesz olyan adventi evangélium, ahol ne idézné Máté a próféciákat, az Isten által kiválasztott népének tett ígéreteket. Ezt a belső gazdagságot már rögtön az első adventi vasárnap evangéliumában fölfedezhetjük: Noé alakjából indul ki Jézus beszéde, s az Emberfiához érkezik meg.

A Messiás sokatmondó párhuzamot állít fel Noé és saját maga között: mindkét személy, az ószövetség igaz embere s az Emberfia, az üdvösséget jelenti a kiválasztottak számára. Noé bárkát ácsol, s azon menti meg a vízözön pusztulása elől az életet, a jövő emberi útját, Isten akarata szerint. Jézus saját eljövetelét az özönvízhez hasonlítja, a vízhez, amely sokak számára a halált, a pusztulást jelenti  de amely mások számára az élethez vezető utat nyitja meg. „Az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják” – áll az evangéliumban.

Csodálatos szépségű ez a kép, amely nem egy egyházatyát megihletett. Noé, korának egyetlen istenfélő embere, Krisztusnak, az egyedül igaznak az előképe. Szeleukiai Bazileiosz írja egyik beszédében: „anyaméhként hordja a bárka magában az egész világegyetemet mint magzatot” (Beszédek, 6). Valóban, a vízözön mintegy a második születése az emberiségnek, az új nemzeteknek, amelyeknek Noé az ősapja – de így Krisztusban is új emberi nem születik, írja Jusztinosz (Dialógus Trifonnal 138,1-2). A vízözön utáni nemzetség a bárka fája által született, Krisztus nemzetsége a kereszt fája által – „az élet mindig a fától érkezik”, jegyzi meg ennek kapcsán Alexandriai Cirill (Katekézisek 13,20).

Tehát ha össze akarnánk foglalni az evangélium krisztusi gondolatát, azt így tehetnénk meg: az embernek új életre kell eljutnia, mert a régi élet a bűn által megromlott. Azonban az új életre az út csakis a halálon, a régi megsemmisülésén át vezet – ezt jelképezi Noé történetében a minden megölő özönvíz, illetve az Emberfia esetében a pusztító eljövetel. A bárkába, az üdvösség útjába kapaszkodva jut el az ember ezen a próbatételen át a második teremtésbe, az élet országába, Isten Királyságába. Számunkra, keresztények számára Krisztus épített bárkát, a kereszt fájából, az Egyházban. Ágoston írja: „A vízözön titkában az eljövő Egyház lett megjövendölve, amelyet Krisztus, az ő királya és Istene, keresztje titka által megőrzött ennek a világnak a hajótörésétől” (Első katekézis 19,32). Valóban, az Egyház hajó a világ tengerén, hajó, amely fényt ad a világ népeinek (Lumen Gentium), vallásainak, utat mutat, s amelyben öröm és reménység uralkodik (Gaudium et spes) – ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat tanítja.

Talán soha nem annyira aktuális ez az evangéliumi szakasz, mint most, az adventi időszak, az új egyházi év kezdetén. Kettős várakozásnak leszünk most részesei, Krisztus két eljövetelére készülünk. Az első, a betlehemi, a Születés eljövetele ismerős mindannyiunknak. Karácsony ünnepének tartalma, üzenete foglaltatik ebben: Emmánuel, velünk, közöttünk az Isten, a Megváltó mindenben hozzánk hasonlóvá lett, eggyé vált velünk, a bűnt kivéve. Készülünk erre az Ünnepre, a júdeai éjszakára való emlékezésre.

Azonban Máté most felolvasott evangéliuma int: Jézus nem csak egyszer jött el a világra, másodszor is közénk fog érkezni. Először gyógyítani, támogatni, erősíteni, megváltani, az üdvösség útját megnyitni jött – másodszor azonban azért érkezik majd, hogy ezt az üdvösséget beteljesítse a feltámadásban s az ítéletben, így eljuttatva a mindenséget, s benne az egyes embert, engem és téged, az Istentől megálmodott, előre a lelkekbe írt célhoz.

Két érkezés, az első már megtörtént, a második ismeretlen napon érkezik. Az első a történelemben valósult meg, a második a történelem végét, lezárását jelenti majd. Az elsőben Isten leereszkedése, szeretet-teli alázata ragyogtatott fel remény-csillagot fölénk, a másodikban letagadhatatlan, mindenki számára egyértelmű erővel mutatkozik majd meg az Ő nagysága, dicsősége és fénye.

Két érkezés és egy várakozás – ez Advent. Két titok, két fény, két előkészítendő és ünneplendő valóság – de egyetlen Krisztus, aki másodszor is el kell, hogy érkezzen. Az Emberfia két útja az emberek közé – de egyetlen mű, egyetlen üdvösség, egyetlen szabadulás. Advent ennyit tesz: útonlevés. A bárkában haladni az özönvízen át az üdvösség partjai felé. Fénnyel ragyogja be az éjszakát, az utat Jézus születése, első, már megtörtént eljövetele, s ezt mi fáklyaként, irányfényként adhatjuk tovább a világnak – ugyanakkor hív bennünket egy távoli, sokszor talán a viharokban alig látható világosság: Krisztus második eljövetele.

Legyenek még oly borzalmasak is Máté evangéliumának képei, mi tudjuk, hogy nem a pusztuláson, a halálon van a hangsúly – mindez csak átmenet, az özönvíz, amelyen át kell hajóznunk. A végső, mindent átragyogó tény ez: Krisztus eljön. Az öröm, amit az jelent, hogy felvesz, magához emel bennünket, messze nagyobb, mint bármi félelem vagy rettegés „ama naptól”. Ez az öröm tud lelket adni Adventünknek, csak ezáltal az öröm által lesz ez a négy hét valóban kegyelmi élmény, lelki utazás – a mi Noénk Krisztus, aki a keresztfájából épített bárkát nekünk, hogy azzal mentsen meg bennünket az özönvíztől, s vezessen el hazánkba, ahová tartozunk!