Advent negyedik vasárnapjának evangéliumi szakaszában Mária és Erzsébet találkozásáról hallunk. Talán furcsán hat ez hazánkban, hiszen Sarlós Boldogasszony, azaz Mária látogatásának ünnepe július másodikán van, mégis Karácsony előtt kevéssel igen fontos belehelyezkednünk az evangéliumi történés keretébe, mert az különös üzenetet hordoz számunkra.

Az elbeszélés sajátos elemmel vezeti be a találkozást. A magzat János felujjong anyja méhében, azaz mintegy első prófétai megnyilvánulását teszi. Ő, aki később majd rámutathat a próféták közül egyedüliként a Megváltóra – „Íme, az Isten Báránya!” –, most szavak nélkül, létezésével, anyaméhbeli megmozdulásával hirdeti azt, aki rejtve, Mária szíve alatt érkezik. Erzsébet, aki élete ezt megelőző heteiben, hónapjaiban erőteljesen tapasztalata meg Isten hatalmát, erejét, jelenlétét, figyelmes lelkű asszony, felismeri gyermeke hirtelen megmozdulásának okát.

Mária ekkor az evangéliumban másodszor kap üdvözletet. Először az angyal köszöntötte, most Erzsébet. Az angyali üdvözlet első két szava – „khaire, kekharitomené”, „örvendezz, kegyelemben részesített” – és Erzsébet köszöntésének két kulcsszava – „Áldott vagy... Boldog vagy...” – egybecseng.

Mária élete élet volt a kegyelemben. Már fogantatása pillanatában az isteni irgalom és kegyelem erőterébe került, és ez a gondoskodó kiválasztás telt be életében akkor, amikor méhébe fogadta az isteni Igét. Azáltal, hogy ő kegyelemmel teljes, kegyelemben gazdag volt, áldássá vált számunkra. Elsősorban azért, mert a legnagyobb áldást, az Üdvözítőt szülte nekünk, az áldást, aki érettünk a keresztfán majd átokká teszi önmagát, hogy megszabaduljunk. De emellett azért is, mert Istennek az ő személyén visszatükröződő fénye bennünket is elér, bátorít és lelkesít, gyógyít és nyugtat.

Az isteni kegyelem hatalmas ereje az örömöt szüli meg a szívben, ahogy az angyali üdvözletben is egybefonódott e két fogalom. Ez az öröm pedig az élet boldogságának lesz a forrása. Ha elvonatkoztatunk most e szó közkeletű használataitól, s azt a nyolc boldogság perspektívájába helyezzük, akkor valóban azt látjuk, hogy Mária a boldogság sajátos megvalósítója. Életében megannyiszor konkrét formában bontakozott ki a jézusi boldogság-mondások ideálja, s mindannyiszor ennek gyökerében, forrásánál azt az örömet találjuk, amely az angyal szavára, Isten meghívására válaszoló hitből fakad.

Mária tehát áldott, mert kegyelemmel teljes; boldog, mert eltölti a hitnek igaz öröme. Erzsébet köszöntésének szavai mintha megfelelnének az angyali üdvözlet igéire.

Azonban az evangélium tanítást ad számunkra a konkrét szavak szintjén túl is. Az első tanítás az öröm lendülete. Mária az őt betöltő kincs hatalmas örömében nem tud egyedül meglenni. Maga az angyal számol be számára arról, hogy van egy másik asszony, egy rokona, akivel szintén hatalmasat cselekedett az Úr. Mária útra kel, hogy segítsen, hogy megossza vele belső mozdulásait, rezdüléseit, de mindenekelőtt azért, mert tudja, hogy Erzsébet meg fogja érteni titkát, hiszen ő maga is e titok részese. Nekünk, keresztényeknek figyelmeztetés ez egyfelől arra, hogy a hit öröme nem lehet magányos, nem lehet a magánéletbe zárt, privát valóság. Az természeténél fogva elindít bennünket mások felé, hogy menjünk, hogy segítsünk, hogy velük legyünk. Közben mindvégig éreznünk kell a közösség, az egyház örömét is, hiszen ki mással tudnám az Istenhez tartozás boldogságát jobban megosztani, mint egy olyan testvérrel, aki ugyanennek a titoknak részese, hordozója?

Másodszor ez a perikópa a figyelmesség és tisztelet evangéliuma. A két leendő anya találkozása mind a szavak, mind a számunkra láthatatlan, de a szavakból kikövetkeztethető gesztusok nyelvén sajátos bensőségességről, egymás iránti figyelmességről és tiszteletről tanúskodik. Ennek jele az, hogy Erzsébet megérti magzata felujjongásának, méhében való megmozdulásának okát, és ezen belső figyelme, nyitottsága révén a Szentlélek eltölti őt. Nekünk is tanulnunk kell ebből, hisz mindazokkal szemben, akikhez szeretetünk és hitünk fűz, ugyanezt a figyelmességet és tiszteletet kell nap mint nap gyakorolnunk. Nem véletlenül inti Szent Pál a római híveket a következőképpen: „A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást.” (Róm 12,10)

Harmadszor a hit erejét is észre kell vennünk. A két asszony, aki találkozik, a hit erejéből lesz anyává. Ráébrednek, hogy boldogságuk, személyes beteljesedésük útja csakis az Istenre való hagyatkozás révén lehetséges. Ők megtapasztalták, hogy az isteni szónak van ereje az egész emberi életet megragadni, megújítani, éltetni. Nekünk is szükségünk van erre a tapasztalatra, hogy megértsük, bármennyire is törékenynek tűnik kicsiny hitünk, végül mégis ez a legbiztosabb pont az életben, amelyre hagyatkozhatunk, s amely által elérhetjük azt, amire minden ember áhítozik: a boldogságot.

Tanuljunk Mária és Erzsébet példájából. Legyünk mi is olyan emberek, akik a kegyelmeket elfogadva Isten áldásának lesznek hordozói a világban, s ez megszüli bennük azt az örömet, amely a valóban és feltétel nélkül boldog emberi lét záloga.