Advent harmadik vasárnapjának evangéliumi szakaszában a hívő ember örökös kérdése merül fel. Miután Keresztelő János ajkáról felhangzottak a prófétai szavak, amelyek a megtérés és hit útját kijelölték, most a megszólított ember így kérdez: „Mit tegyünk?” Úgy is megfogalmazhatnánk ezt a kérdést, hogy miként fordítsuk le életünk konkrétságának nyelvére a hit, az igehirdetés kijelentéseit? A megtérés belső, lelki igénye miként tükröződjék vissza cselekedeteinken, leghétköznapibb valóságosságunkon?

Ha megfigyeljük Keresztelő János válaszait, akkor két fogalmat, két alapgondolatot ragadhatunk meg bennük: szolidaritás és becsületesség.

A szolidaritás igénye a megosztás fontosságának hangsúlyozásában, a szegény és a gazdag illetve tehetősebb közötti kiegyenlítődés előtérbe állításában mutatkozik meg. Mindemögött az ószövetségi vallásosság egyik alaptapasztalata húzódik meg, miszerint az istendicséret és az embertársnak adott segítség elválaszthatatlanok, az elsőt a második teszi hitelessé. „Mutass be tömjén- és lisztlángáldozatot, s adakozz bőkezűen, amint telik tőled.” – olvassuk Sirák fiának könyvében (38,11). Ez az alapja a szolidaritás eszményének, amely elválaszthatatlanul egybekapcsolja az isten- és az emberszolgálatot. Keresztelő János ezt hirdeti meg minden ember számára.

Amikor azonban konkrét mesterségek, hivatások képviselői járulnak elé, akkor sajátos követelményeket fogalmaz meg velük szemben. A vámos annyit kérjen, amennyi jogos. A katonák tartsák be a helyes szabályokat, s elégedjenek meg a kiszabott zsolddal. A jánosi elvárás tehát annyi, hogy becsülettel, rendben lássák el feladatukat. Talán kevésnek tűnik ez? Nem is olyan kevés. Ha csak a saját életünkre gondolunk, hányszor láthatjuk, hogy a kiszabott feladat elvégzése, az előírások, játékszabályok betartása már önmagában milyen hatalmas feladat! Ki az közülünk, aki elmondhatná magáról, hogy mindig minden feladatát a legnagyobb becsülettel, tisztességgel végezte el? A megtérés egyik megelőző lépcsőfoka tehát épp ez: előbb megtenni azt, amit az élet megkövetel tőlem. Mondhatnánk azt is, hogy tulajdonképpen előbb embernek kell lenni, hogy aztán keresztények lehessünk; először emberként kell becsülettel helyt állnunk, hogy aztán ezt hívőként is megtehessük.

Azonban a kettős kérdezz-feleleknek van egy speciális rejtett jelentése is. A vámos és a katona a társadalomnak az a két szereplője, akik az uralmat, az elnyomó hatalmat jelenítik meg. Róma világbirodalmát a hadsereg és a gazdaság tartotta egybe, e két szintnek funkcionáriusa a vámos és a katona. A vámosok saját népük körében töltötték be hivatalukat, míg a katonákat otthonuktól messzire vitték, hogy lázadásba ne kezdhessenek. A közös bennük az volt, hogy kiszakították őket saját közegükből, elkötelezték őket Róma felé, ahol mindig idegenek maradtak; hogy akár saját otthonuk ellen is készek legyenek fordulni. Hazátlan, gyűlölettel övezett kasztok voltak ezek. Így tehát amikor Keresztelő János a becsület és szolidaritás mércéjét feléjük fordítja, valójában kísérletet tesz arra, hogy ezáltal közelítse őket a néppel való kiengesztelődés felé.

Csakhogy érezzük, hogy az itt megfogalmazott erkölcsi mérce, az ilyen jellegű megtérés valójában még csak a kezdet. Ez még csupán a vízzel való keresztség mércéje, amely az általános, az emberi természetbe oltott erkölcsi érzékből igyekszik a legtöbbet, a legteljesebbet kihozni. Ám az igazi megtérés többre szólít el: a Szentlélek tűz-keresztségére, amely a természetes erkölcsiséget messze túlszárnyaló útra hívja meg az embert. Ám Keresztelő János útját be kell futnunk, hogy átléphessünk Krisztus útjára. Előbb emberségségből kell példát adnunk, hogy a hit kihívását felvállalhassuk.

Nagyon fontos ezt világosan látnunk napjainkban. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy életük elkülönülő részekből áll: van a család, a munkahely és a templom. Csakhogy ez nem igaz. Aki az alapvető emberi mércéket nem tartja meg például a munkahelyén, az a templomban hiteltelenül és képmutató módon imádkozik. Aki a polgári életben, a munkahelyen vagy a közélet terén szívében kompromisszumokat köt a csúsztatásokkal, becstelenséggel, a lopással, a másik megkárosításával, a rossz minőségű munkával és még megannyi mással is, annak a hitében is törés van. Csak ha emberként, a természetes emberi erkölcs talaján kihozom önmagamból a legtöbbet és legszebbet, legjobbat, leszek képes keresztényként is felmutatni az Istenhez tartozás örömét és életadó lendületét. Ha sikerül az igaz és jóra törekvő emberség evangéliumáról tanúságot tennünk, akkor képesek leszünk az isteni örömhírt is átadni testvéreinknek.

Adventnek, az úrjövet-várásnak kiemelt feladata és küldetése ez. Ha emberebb emberként élünk, megnyílik az út Isten felé is. Életünk legapróbb eleme is így fog illeszkedni a hatalmas mozaikba, amely a beteljesedéskor, a végső napon a világbíró Krisztus arcát rajzolja ki elénk.