A most következő vasárnappal nem csak adventbe, de egyszersmind az új liturgikus évbe is belépünk. Ezen év a vasárnapi olvasmányos rendben a „C” betűjelzést viseli. Ebben az esztendőben a vasárnapi evangéliumi szakaszok alapvetően Lukácstól valók lesznek. Advent első vasárnapjának evangéliuma is tőle hangzik fel.

Perikópánk sajátos hangulatú. Advent kezdetéhez mindenki szívében, gondolatában egyfajta bensőségesség, a gyertya lángja, a karácsony várása, s ezáltal egyfajta családiasság társul. Ebbe a hangulatba hasít bele Jézus szava, amely kontrasztos, erőteljes színekkel festi le a világ végét. Advent történelmi és történelmen túlnövő dimenziója ez. Sokan hallhattuk már a hasonlatot, hogy az Ószövetség volt a nagy Advent, Krisztus Urunk eljövetelének várása. Ugyanakkor mégis megfeledkezünk arról, hogy mostani létállapotunk, a megváltott emberség útja egy még hatalmasabb Advent.

A világmindenség adventi koszorúján nem gyertyák gyulladnak fel egymás után, hanem sajátos, egyesek számára talán vészjósló jelek, amelyeket Jézus felsorol: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. (...) A mindenség összetartó erői megrendülnek.” Kozmikus fények, lángok ezek, amelyek visszatükröződnek az emberi elmékben, szívekben is: „Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal.” Drámai és szívbemarkoló képe ez az embernek, aki látja a jeleket, de nem tudja, mit jelentenek. A kérdés, a bizonytalanság rémülete ez, amely koránt sincs távol tőlünk; ott lapul mindenütt, ahol az emberek elvesztették az élet értelmének, céljának tudatosságát. Az ilyen ember számára minden létrendi súllyal rendelkező esemény egy jel jelentés nélkül; s maga a létezés, rendezzük be azt bármily kellemesen is, puszta menekülés a kérdések elől, megmagyarázhatatlan és feltárhatatlan valóság. Lehet benne kényelmesen, otthonosan elhelyezkedni, de bármelyik pillanat feltárhatja a mindennek mélyén meglévő szorongás érzését.

Épp ez a pillanat, az elfelejtett és mégis szüntelenül jelenlévő Advent az, ami megvilágítja az ember valós tragédiáját. Lehetőség és beteljesületlenség, kérdés és választalanság – megannyi nyomasztó teher, amely alatt nem lehet létezni. Egy kiút van: a felejtés. A mai ember megannyi technikával felejti el a kérdést, a feszültséget, a szorongásra okot adó belső mozdulásokat. Mivel azonban elfelejti őket, rabjukká is lesz. Bár elfut a nagy kérdésfölvetés elől, élete attól még várakozás lesz, amelynek azonban már nem látja meg beteljesülését, mivel elbújik a végső pillanat embert megérintő, megszólító ereje elől a fogyasztásba, az élvezetbe, az ál-biztonságokba, a gyakorlati anyagelvűségbe, az örökös kritikába, a keresés mítoszába, amely soha nem akar igazából találni. A mai ember szereti magát ugyanis keresőként aposztrofálni, de a megtalálást nem vágyja, nem törekszik rá. Hiszen „aki keres, az talál; aki kopogtat, annak ajtót nyitnak.” A mai ember szeret úton lenni, de nem szeretne megérkezni.

Csupa negatív szín és árnyalat alkotná hát az adventkezdő evangéliumi képet?

Korántsem. Felhangzik egy csodálatos mondat Jézus szájáról: „Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok.” A kozmikus adventi koszorú lángja nem rémíti, hanem vonzza a hívő embert. A félelmes események nem menekülésre, hanem közeledésre késztetik. A rosszba bele akar lépni a jó erejével; a sötétbe az igaz világossággal; a rémületbe a keresztény bizonyossággal, amelyre Jézus meghív: „Ne féljetek!

Így a hívő ember nem akar elfutni, elbújni, elfeledkezni minderről, hanem egyenesen a valóság szemébe akar nézni. Ezért emeli fel tekintetét, néz fel. Ezáltal válik igazán emberré, hiszen görög nyelven az anthróposz, ember szó egyes szóelemzések szerint ennyit tesz: „magasba tekintő”. Krisztus megváltása, ereje megadja a bizalom és ráhagyatkozás erejét a kereszténynek, hogy valóban emberré lehessen, feltekinthessen, legyenek a jelek mégoly rémisztőek is, és meglássa a dermesztő, másokban ijedséget keltő üzenetekben az életet, a fényt, az utat: „Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.

A cseh költő, Karel Toman Ádvent című versével zárjuk elmélkedésünket, amely az evangéliumnak ezt a bátorító, a legvégső időkre is bíztató üzenetét tárja fel előttünk:

 

Járt-kelt Csehországban Isten angyala,

ama hosszú borongós ádventi napokban.

Szelek hangversenye kísérte,

vándorolt láthatatlan kórusok énekére,

maguktól nyíltak minden otthonok.

Harmatozzatok, égi magasok.

 

S a küszöbökről Isten angyala

így szólt: Higgyetek, legyetek türelmesek.

Gyerekarcokat hevített a boldogság láza,

szemeket fényesített a mennyei fény varázsa,

nem szorított apát, anyát a félelem súlya.

Alleluja, alleluja.

 

És megáldotta Isten angyala

erővel az erőtleneket.

Higgyetek, legyetek bátrak.

Sorsuk, örökéletük kegyelmét elnyerik,

kikben a türelem, a hit meg nem szűnik.

A kemény hitűekre

megváltó virradat messzi pírja süt le.