Húsvét 2. Vasárnap - B-év

Húsvét második vasárnapjának evangéliuma egy egész eseménysort ölel fel. Jézus megjelenése a zárt ajtók mögött, a Szentlélek átadása a bűnök bocsánatára és Tamás apostol kétkedésének és térdre borulásának elbeszélése vezeti be János evangéliumának első lezárását. Bár e három pillanat látszólag elkülönül, mégis sajátos egységet alkotnak.

Húsvétvasárnap két evangéliuma - a délelőtti, Mária Magdolna és Jézus találkozását valamint Péter és János sírhoz futását, és az esti, az emmauszi tanítványok esetét elbeszélő - a húsvéti hitre irányítja figyelmünket. Magdolna nem ismeri fel Jézust, csak amikor ő nevén szólítja az asszonyt. Péter és János reggel még nem látják, csak az üres sírt, a lepleket, és így indulnak hitre, értik meg, amiről Jézus jövendölt nekik. Az emmauszi tanítványok szintén nem ismerik fel a nekik megjelenő Urat, csak a kenyértörésben. Vagyis Jézus húsvéti jelenéseit sajátos vonás hatja át - a feltámadás rejtettségének és a hitnek különös mozgalmassága. A feltámadásnak nincsenek egyértelmű jelei, maga a megjelenő Krisztus sem felismerhető elsőre. Szemtanúk magáról a feltámadás eseményéről nincsenek, csak az üres sír s a halotti leplek láthatók, miként a szekvenciában énekeljük: "Mária, szent asszony, mit láttál utadon? ... Angyali tanúkat, szemfedőt és gyolcsokat".

Ez rávilágít arra, hogy míg a kereszt látványos valóság volt, történelmi tény, amelyet mindenki láthat, bizonyos értelemben megragadhat s ebből kifolyólag sokféle módon érthet - addig a feltámadás, bár a történelemben játszódik le, mégis kívül van a történelmi tényszerűség kategóriáján. Nincs tanú, nincs konkrét, közvetlen, mindenki számára hozzáférhető bizonyosság. Üres sír, leplek, személyes találkozások és tanúságtételek vannak. A feltámadás felismerése tehát elsősorban a hit kérdése, nem pedig a megtapasztalásé, megismerésé.

Azonban a hit maga már csakis a Szentlélek ajándéka lehet. Szent Pál írja: "Nem mondhatja senki: -Jézus az Úr-, hacsak a Szentlélek által nem" (1Kor 12,3). Csak ezt világosan látva értjük meg Húsvét második vasárnapja evangéliumában a Szentlélek átadásának központiságát. Nem pusztán a bűnbocsánati hatalomról van itt szó - hiszen Jézus azt már korábban átadta Péternek, majd az összes apostolnak, szinte ugyanazzal a formulával: "Amit föloldasz (illetve: föloldotok) a földön, a mennyben is föloldott lesz" (Mt 16,19 és 18,18). A Szentlélek átadása a hit húsvéti távlatát jelenti már: a feltámadás Isten hatalmának, Krisztus dicsőségének jele - de a jel helyes olvasásához, értelmezéséhez már a Szentlélekre van szükség. Szent Ágoston több helyütt is foglalkozik ezzel a kérdéssel (ld. Tract. in Ioan. 74; De Gen. ad lit. lib. X, cap. 5; De Trin. lib. IV, cap. 20), s azt mondja, hogy a bűnbocsátó hatalmat az apostolok korábban ígéretként bírták, most azonban, a Húsvéti lélekleheléskor valóságosan birtokolják. Korábban is bírták a Szentlelket, de most már teljesebben - legteljesebben azonban Pünkösdkor, amikor nem csak egy kegyelmi adománnyal, a bűnbocsánattal, hanem gazdagságának egész teljességével árad ki a Lélek, Egyházat formálván. Így ez a Húsvéti elbeszélés egyfajta a Szentlélekben való előrehaladást jelöl, amelynek hatalmas nyitánya Krisztus megkeresztelkedése, a Szentlélek reá való leszállása volt. Az apostolok ezután fokozatosan léptek be a Lélek erőterébe. A mostani evangéliumi szakaszban a Lélek által a húsvéti hit és a bűnbocsánat hatalma tölti el őket - de ugyanakkor megnyílik az út Pünkösd felé is, hogy a húsvéti hitből élő közösség Egyházzá váljék a Szentlélekben.

Ágoston ugyanakkor rámutat egy másik szempontra is (ld. Tract. in Ioan. 74.). A kettős lélekadás - Húsvétkor és Pünkösdkor - számára Krisztus kettős parancsával, az Isten- és emberszeretettel áll párhuzamban. Húsvétkor a Lélekben ismerik meg az apostolok a feltámadt Krisztust, a Lélek által tudják a feltámadásban meglátni az ő istenségét, dicsőségét - és csak így képesek őt igazán szeretni. Istent szeretni a keresztény ember számára annyit tesz, mint Krisztust, a keresztre feszítettet és feltámadottat szeretni. Aki pedig őt szereti, szereti az Atyát is. Ez a szeretet pedig csakis a Szentlélek kegyelméből lehetséges, hisz benne ismerjük fel Urunknak, Istenünknek a feltámadt Krisztust (ld. fentebb) s csak benne tudjuk kiáltani: "Abba, Atya!" Ez a forrása emberszeretetünknek.

Tamás, a kétkedő az, aki nincs ott, amikor a Lelket leheli Jézus a többiekre - és nem tud hinni. Az ő útja valószínűleg éppen ezért hosszabb a húsvéti hithez. Nagy vágya a testi érintésre a lélek gyöngeségének, hiányosságának a jele. A hitnek ő tapasztalati alapot akar - mert rá is áll az emmauszi tanítványokhoz intézett dorgálás: "ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!" (Lk 24,25). A galatákhoz intézett páli intés - "amit lélekben kezdtetek, most testben akarjátok bevégezni?" (Gal 3,3) - átvitt értelemben itt is áll. A húsvéti hit az emberi lélek dolga és a Szentlélek kegyelme - bár Tamás kétkedő szavai szerint testben végezné be útját, tapintani akar, mégis lélekben jut el a célhoz. Leborulva megvallja: "Én Uram, én Istenem" (Jn 20,28). A Szentlélek már benne is él, megszületett húsvéti hite. De milyen boldogok azok, "akik nem láttak, és mégis hisznek" (Jn 20,29).

Isteni irgalmasság vasárnapjának evangéliuma tehát egyfajta sajátos utazás a Szentlélek kegyelmében, amely megadja a Feltámadás titkának megértését, a húsvéti hitet. Ennek a kegyelemnek az erejében nyerhetjük el a bűnbocsánatot az Egyházban - vagyis tapasztalhatjuk meg Isten irgalmasságát. A húsvéti hit sajátosan kötődik az isteni irgalmasság megtapasztalásához: a feltámadás ereje valójában az élet hatalma a halál fölött, az irgalomé a bűn fölött. Szítsuk hát fel magunkban a Szentlélek kegyelmét, hogy az ő éltető lehelete hasson át bennünket, s hitünket megerősítve, hitvallásunkat megszilárdítva belegyökereztessen bennünket a Megváltás középpontjába: Isten emberszerető irgalmasságába.