Húsvét 4. Vasárnap - B-év

Húsvét negyedik vasárnapja a jó Pásztor vasárnapja. A feltámadás ünnepét követő szent időszakban ezt a napot a hivatásokért való imának, a személyes tanúságtételeknek szenteljük. Evangéliumi vezérfonalunk mindebben a perikópa, amelyet Szent János könyvéből olvashatunk. Szavai ismerősen csengenek mindenki számára: "A jó pásztor életét adja juhaiért". Azonban az evangélium messze többet mond el ennél Krisztusról, a juhok örök és nagy pásztoráról. Ez is rengeteg, de ha ennél több nem szerepelne a perikópában, akkor talán helyesebb lenne a nagyböjti időszakban, a bűnbánat és a Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés jegyében megülnünk a hivatások vasárnapját.

Valóban, az evangéliumi szakasz négy alapvető kijelentést tartalmaz, s a fentebb említett csak egy ezek közül - hiba lenne, ha erre összpontosítva megfeledkeznénk a másik háromról. Melyik az említett négy kijelentés?

  1. A jó Pásztor életét adja a juhokért.
  2. A jó Pásztor ismeri övéit, és övéi is ismerik őt.
  3. A jó Pásztornak vannak más juhai is, amelyek nem az első, ősi akolból valók.
  4. A jó Pásztortól nem veszik el életét, ő maga adja oda, hogy aztán majd ismét visszavegye.

Ha ezt a négy kijelentést szintézisben, egységben szemléljük, mennyivel gazdagabban áll elénk a jó Pásztor alakja! Ha Krisztus pásztori önleírását nem csak a nagyböjti, szenvedést idéző szemszögből, de a húsvéti ragyogásban is vizsgáljuk, mennyivel teljesebben mutatkozik meg Isten ember melletti elköteleződésének mélysége és csodálatraméltósága!

Valójában az első három pont - az élet odaadása, a kölcsönös ismeret és a más akolból való juhok - a húsvéti-pünkösdi eseménysor leírását is jelentik egy sajátos megvilágításban. A jó Pásztor, vagyis Krisztus, miután odaadta a kereszten az életét juhaiért, feltámadva megjelenik nekik. Az elmúlt vasárnapok evangéliumi szakaszai megkapóan írják le, miként teljesül be a feltámadás utáni találkozások során ez a mondat: "Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem." Előbb Jézus ismeri övéit, ő keresi fel őket, ő lép közel hozzájuk - hogy aztán ők is felismerhessék benne a Krisztust, az ő Urukat és Istenüket.

Jézusnak és tanítványainak ez a kölcsönös húsvéti egymásra ismerése már messze több, mint a kereszt, szenvedés előtti emberi ismeretség. Itt már nem pusztán arról van szó, hogy a tanítványok a három éves közös messiási nyilvános működés során megismerték Jézus alakját, gesztusait, szavait, egész életét - ahogyan Jézus is megismerte mindezt bennük. A feltámadás utáni találkozások kiindulópontja, Krisztus felnemismerése, rávilágít arra, hogy Húsvét után nem elég az emberi ismeret - Jézus és övéi között egy újfajta ismeretnek kell megszületnie, méghozzá a Szentlélek erejében. Csak ebben a Lélekben ismerhetik fel a tanítványok a megjelent Krisztusban Istent, az Urat, aki felé új húsvéti hitük irányul. Ebben az erőtérben a kijelentés, hogy Jézus és a tanítványok ismerik egymást, immár nem pusztán annyit jelent, hogy látták egymást, hallották egymást - hanem az emberi szinten túl, az isteni, kegyelmi valóságban egységre léptek. Krisztus magára vállalta az emberek sorsát, hogy az embereké lehessen Krisztus sorsa - az Isten magára vette a halált, hogy az emberek beöltözhessenek a feltámadásba, a halhatatlan és romolhatatlan örök élet zsengéit hordozva magukban.

Eme a Szentlélek adománya nyomán születő húsvéti hit, a valóban keresztény hit azonban a teljességére az Egyházban, Pünkösd misztériumában ér el, amikor a személyes és közösségi, karizmatikus és intézményes, isteni és emberi, hierarchikus és testvéri egyesül egymással, létrehozva Krisztus misztikus testét. Ez a test azonban már nem csak az Ószövetség népét, hanem az ő hitetlenségük okán minden egyes embert megszólít - így válik valóra a jézusi jó Pásztor-leírás harmadik pontja, a pogány népek és nemzetek bevonása a szeretet és megváltás pásztori dinamikájába.

Így tehát a három pont evangéliumi szakaszunkban - az élet odaadása, a kölcsönös ismeret, a más akolból való juhok - sajátos folyamattá, üdvtörténeti szerves egységgé állnak össze. Mindennek értelmezési kulcsa, titkos alapja azonban a negyedik pont: "Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem" - mondja Jézus. Ez a mondat nem csak annyit jelent ki, hogy Jézus meghal és feltámad. Rejtetten ott áll benne a kijelentés is, hogy az Atya és a Fiú szeretetkapcsolatát az engedelmesség jellemzi a Szentháromság benső életében. Az Atya hasonlít valami módon az akarathoz, s a Fiú ennek az akaratnak a küldötte, felkentje. Így tehát az első három pont, a jó Pásztor képe, aki nyájat gyűjt maga köré áldozatának erejében, hirtelen kitágul: megértjük, hogy mindez az Atyaisten akarata, terve és szándéka. A nyáj, amely a Pásztor köré összegyűlik, a mennyei Atya népe. Jézus nem önmagát hirdeti meg, nem is egy emberi szervezetet, hanem Isten Országát, az Atya Királyságát - s minden ezen a földön, az üdvtörténet, az egyház, az egyes krisztushívő, efelé az Ország felé tart, ezt az Országot hívja a Miatyánk szavaival. Megértjük, hogy a Pásztor Krisztus, de a bárányok gazdája az Atyaisten, aki a sok földi akolból az örök Országba akar egybegyűjteni minket.

Miért fontos ezeket a dolgokat megértenünk? Azért, mert így ráébredhetünk, hogy az út végén nem az egyház nagy akoljába való betagozódás áll - hanem a mennyei Atya Országa. Ha összegyűlünk itt a földön a juhok nagy Pásztora, Krisztus köré, akkor az nem azt jelenti, hogy már a helyünkön vagyunk, hanem azt, hogy elindulunk végre közös zarándoklatunkon. Rátalálni Krisztusra és az ő nyájára se nem utolsó cél, se nem vég, hanem kiindulópont és kezdet. A pásztori hivatás így bomlik ki előttünk: szolgálni, hogy az emberek elérhessenek az origóba, a kezdőpontba, szolgálni, hogy elinduljanak, és szolgálni, hogy zarándokútjukon célt érhessenek.

Zárásként és összefoglalásként álljanak itt II. János Pál pápa szavai a Pastores dabo vobis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításból: "Az Egyház nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a «meghívás misztériumává», tudniillik ragyogó fényességgé, mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az Egyház ugyanis, «az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép», elsősorban az Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld, hanem mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is, akit az Atya hív és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli fel azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív." (PDV 35).