Az elmúlt vasárnapok során többször is hallhattunk olyan evangéliumi szakaszokat, amelyek az apostolok sajátos küldetését vázolták fel, illetve a nép körében végzett tevékenységükről számoltak be. Ezeknek kapcsán megjegyeztük, hogy mindebben sajátos módon, mintegy csíraként az egész későbbi egyház benne foglaltatik. Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliuma, ebben a perspektívában olvasva, feltárja előttünk egyházi létünk tengelyét, a Krisztus által megáldott és megtört, majd a nép körében szétosztott kenyér titkát.

Ennek a titoknak az ószövetségi nép körében is sajátos súlya volt – elég itt a mózesi mannára, a szabadulás útján a pusztában égből aláhulló kenyérre gondolnunk, amely kézzelfogható jele volt annak, hogy Isten elköteleződött a nép mellett, a kiválasztottak életét akarja, s azt minden emberi lehetetlenség ellenére megóvja s beteljesíti.

Nem véletlen, hogy a prófétai írásokban a Messiás eljövetelének egyik fő jelévé az a bőség lesz, amelyért nem kell verejtékesen megdolgozni; az a szükséget és ínséget nem látó állapot, amikor a föld Isten áldása révén gondoskodik a rajta élőkről. Ezen jel mélységét mindenekelőtt az adja, hogy az ősbűn egyik fő büntetése, Ádámra rótt következménye épp az lett, hogy onnantól kezdve fáradságos, verejtékes munkával kellett a földet megművelnie, ám az csak bogáncsot termett. A Messiás eljövetelének, az ember és Isten közötti szövetség beteljesedésének, a bűnös létállapotból való gyógyulásnak tehát ez a szántás, vetés, aratás, cséplés, őrlés és dagasztás, sütés nélküli kenyér szimbólumává lett. Nem az emberi lustaság dicsőítéséről, hanem az emberi méltóság helyreállásáról van itt szó.

Így tehát amikor az éhes nép fogadja Krisztustól a megszaporított kenyeret, természetszerűleg sajátos dogot érez. Visszaemlékezik mindarra, amit a zsinagógákban a tekercsekből hallott – volt idő, amikor Isten oly közel volt népéhez, hogy elég volt reggelente kosárral a kézben kilépni a sátor elé, s ott begyűjteni a napi kenyeret, a mannát. De visszaemlékezhetett arra is, hogy a próféták révén az Úr jövendölt egy új várost, egy új hegyet, egy új országot, ahol az ő ajándékai, áldása fogják megtartani az emberi életet. Mintha a Genezáreti-tó partján ez teljesült volna be.

Csakhogy Jézus nem így állt hozzá mindehhez. Számára itt nem arról van szó, hogy az egyszer voltat újra felmutatja, a megígértet megteszi – hanem arról, hogy a régiben előképet, sokszor csak részleges, a valóság gazdagságát csak töredékesen visszatükröző jövendölést lát, s önmagában mindezt elvezeti a teljeségbe, amely már gyökeresen új is, amely – bár sok mindenben hasonlít a régire, az áthagyományozottra, az emlékezetben megőrzöttre – lényegileg túlhalad minden addigi előképet.

Többször látjuk, halljuk ezt az evangéliumokban. Különösen Jánosnál van szó a kenyérről, ami – bár hasonlít rá – nem olyan lesz, mint az egykori manna, amelyet a régiek ettek, s meghaltak. Amikor ő a kenyeret szaporítja, akkor nem a régit zárja le, hanem újat nyit meg. Nem pusztán megteszi, amit jövendöltek, hanem cselekedetével maga lesz a jövőre irányulás – olyan közösségre mutat rá, amely ugyanúgy Istentől fogadja az ő áldásának gyümölcseként megszaporított és szétosztott kenyeret; de már a halhatatlan javak hordozója, az örökkévalóság örököse lesz.

Ezt a kettősséget nem értik meg a zsidók, s ezért alakul ki a hatalmas feszültség közöttük és Jézus között. Ők csak a régit látják, keresik, vágyják, ám a Megváltó már újat akar, a régit beteljesítve valami többet, lényegileg értékesebbet akar létrehozni. Mondhatnánk azt is, hogy a körülötte állóknak bőségesen elegendő az Ószövetség áldása, gazdagsága – ám Jézus már az Újszövetség kenyerére, közösségére, népére mutat rá. Így nem fogadja el az ószövetségi rendben neki felajánlott királyságot a nép kezéből – hanem új királyságot alapít, amelynek a trónja a kereszt, koronája tövis, hadserege a világ szemében gyenge, törvénye a világ szemében balga. Ezen új királyságnak pedig az új manna, az öröklét kenyere lesz a tápláléka. A kenyérszaporítás maga is erre mutató jel a keresztények számára.

Ám ha mindebben az evangéliumi elbeszélésben nem csak a hittani kijelentéseket keressük, hanem önmagunk helyét is, akkor meg kell látnunk egy hatalmas különbséget a manna s az Újszövetség kenyere között. A mannát Isten hullatta, s az ember magához vette. Isten tisztán cselekvő, az ember pusztán befogadó volt. Az Újszövetség kenyere nem ilyen. Azt nem lehet passzívan befogadni. Kell, hogy legyen, aki odaviszi a két halat s öt árpakenyeret – Isten bőkezűségének s az emberi munkának gyümölcse az eucharisztikus áldozat kenyere és bora. Ugyanakkor nem éjjel, titkon száll alá az égből, hanem akkor, amikor a nép egybegyűlve együtt van, szívében meg nem oszlik, s az apostoli szolgálatot ellátók ott állnak a közösségben, Krisztus mellett, Krisztus személyében.

Az Újszövetség kenyerének tehát szüksége van ránk. Jelentheti ez a szolgálatunkat – a templomainkban betöltött szolgálat megannyi formáját, a takarítástól és díszítéstől az oltárszolgálatig. Jelenti ez aktív részvételünket a liturgián – imádságunkat, énekünket, de mindenekelőtt a templomon kívüli szüntelen elkötelezettségünket Krisztus testének, az egyháznak felépítésére. S végül jelenti ez azt, hogy vannak közöttünk, akik a krisztusi-apostoli-papi szolgálatot felvállalják – akikért mindannyiunknak imádkoznunk kell, áldozatot kell hoznunk, akár a hivatások ügyének lelki, akár anyagi támogatásáról-gondozásáról legyen szó.

Így születik meg az Újszövetség csodálatos kenyere. Aki azt passzívan fogadja, nem ismerte még meg a kenyér lelkét, a benne jelenlévő Krisztust. Aki viszont cselekvően, áldozatosan fogadja, azelőtt megnyitja Isten csodálatos gazdagságát.