Az évközi tizenkettedik vasárnap evangéliuma egy olyan történést beszél el, amely mindannyiunk előtt ismerős. A tengeri viharról van szó, amelyet Krisztus az apostolok s a környező hajókban ülők csodálatára szavával lecsillapít.

A mai ember talán csak egy csodás természeti jelenséget, illetve a természeti jelenségek fölötti uralmat látja ebben a történetben, azonban az ószövetségi szellemben nevelkedett apostolok és Jézus-követők számára sokkal mélyebb jelentősége volt a történésnek – nem csak azért, mert abban maguk is részesek voltak.

Jeremiás próféta így szól Istenről: „Hatalmával alkotta meg a földet, bölcsességével szilárdította meg a világ alapjait, és okosságával feszítette ki az egeket. Amikor megszólal mennydörgő hangja, a vizek zúgása felel rá az égen. Fölemeli a felhőket a föld széleiről, villámokat szór a zivatarhoz, és elővezeti tárházaiból a szeleket. Ennek láttán elnémul minden ember, mert nem foghatja fel.” (Jer 51,15-17) Az ókori ember számára a szél, a vihar isteni rejtély volt. Senki nem tudta, mi a forrása, honnan ered. Senki nem tarthatta hatalmában. A vihar, a villámlás és a szél ezért Isten hangja, Isten erejének jele volt. Ő az, aki a világ végén lévő istállókból a szelek paripáit útjukra engedi. Ez a gondolat megtalálható Jézus tanításában, amikor a Szentlelket szélhez hasonlítja, ami nem is meglepő, hiszen az óhéberben, az ógörögben s a latinban a lelket jelölő szó eredeti jelentése – bár mindhárom nyelvben eltérő árnyalatokkal – lélegzet, szél. Jézus szavai tehát így érthetőek: „A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” (Jn 3,8)

A hittani jelentésen túl ebben a mondatban ott érződik az ószövetségi ember csodálata, megrendülése a szél, a természet e csodálatos, viharos erejének titka előtt.

Épp ezért a szél, a villám és a vihar Isten megjelenésének egy formája, eszköze. A Zsoltáros erről az isteni szempontról a teremtés himnuszának is mondott zsoltárban így énekel: „Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy! Fönségbe és méltóságba öltözöl, a fény, mint köntös, úgy fog körül. Az eget kifeszíted, mint a sátort, lakóhelyed a vizek fölött rendezted be. A felhőket fogatként használod, a szelek szárnyán szállsz tova. A szeleket követeddé teszed, a haragos villámot szolgáddá.” (Zsolt 104,1-4)

A zsoltárszakasz utolsó mondata el kell hogy gondolkodtasson bennünket – „a szeleket követetté teszed, a haragos villámot szolgáddá”. Nem annak leírása ez, amit Jézus tesz a haragvó tenger lecsillapításakor? A Mester nem épp ezt a szentírási szakaszt teljesíti be tanítványai s a környező csónakokban ülők előtt? Nem erre kérdeznek rá a szemtanúk, amikor így kiáltanak fel: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41)

Ha átérezzük a csodának ezt a dimenzióját, akkor értjük meg igazán az evangéliumi elbeszélés tengelyét is. Adva van egy kis csapat, akik egy nagy hírű tanító körül gyűltek egybe. Jézus ekkor még viszonylag az elején tart nyilvános működésének. Tett már csodát, de még korántsem úgy tekintenek rá, mint hónapokkal, évekkel később. Hogy a tömegből kiszakadjon, tanítványaival bárkán indul meg a tó túlpartjára. Páran, akiknek szintén voltak csónakjaik, bárkáik, követik őt. Jézus, a mester alszik egy vánkoson, miközben a hullámok már be-becsapnak a bárkába. A tanítványok ekkor embert ébresztenek fel, emberi segítséget várva – ki tudja, tán az evezésben, vízmerésben számítanak Jézusra. Ehelyett azonban Isten kel fel, s Isten tesz csodát a tengeren. Meghatározó tapasztalat ez – nem csak az akkoriaknak, de nekünk is.

Sokszor hasonlítjuk az Egyházat hajóhoz, bárkához – és ez jól is van így. A gond csak akkor kezdődik, amikor elveszítjük az igazi Jézust. Úgy érezzük, távol van, alszik; s ha rátekintünk, akkor sem azt látjuk benne, aki ő valójában. Talán bennünk is ott él a kiáltás: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Milyen hamis kérdés. Ha Jézust távol érezzük, az nem azért van, mert ő akar távol lenni, hanem mert mi tartjuk magunktól távol. Ha nem látjuk meg benne a szabadító erőt, a megváltó megoldást félelmeinkre, akkor az nem azért van, mert ő gyenge vagy nem törődik velünk, hanem azért mert a szemeink, gondolataink, elvárásaink emberiek, önzőek.

Érdekes módon ilyenkor sokan arra a következtetésre jutnak, hogy rossz a bárka, rossz a Mester, rosszak talán az utastársak is – csak mi magunk nem vagyunk azok. A hajó hánykolódásában talán mindenki más hibás – de mi nem, mi nem változtatunk, mi nem változunk. S ha végképp tarthatatlanná válik a helyzet, akkor nem mi térünk meg, hanem inkább egy-két bárkával odébb állunk. Zárásként ezért álljon itt Szent Bonifác püspöknek, a németek apostolának figyelmeztetése: „Az Egyház úgy kel át ennek a világnak a tengerén, mint egy nagy hajó. A hullámok – vagyis ennek az életnek a próbatételei – ide-oda dobálják. Mi azonban nem hagyhatjuk el a hajót, nekünk kormányoznunk kell azt!