Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliuma Jézus életének egy sajátos emberi pillanatát rögzíti: azt, amikor a megkeresztelkedés, a pusztai negyvennapos böjt s a nyilvános működés megkezdése után az immár híressé vált tanító visszatér a városba, ahol nevelkedett. Szombaton, a zsinagógában olyan emberek veszik körül és hallgatják, akik látták őt gyermeknek, kamasznak, ifjúnak. Olyanok, akik ismerik az emberi közeget, amelyben felnőtt, akik ismerik azon személyeket, akik családi-baráti hátterét jelentik.

Emellett az ismeret mellett azonban ott van a másik szempont is: egyáltalán nem ismerik azt a Jézust, aki most áll előttük. Ismerték felnövekvőnek, ismerték ácsnak, ismerték egy csöndes, minden feltűnés nélkül élő embernek – aztán Jézus elment. Teltek a hónapok, s aki most a názáreti zsinagógában áll, bár ugyanaz az ember, mégis teljességgel más.

Ez a más az, ami csodálkozást, döbbenetet vált ki. „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz!” Megérthetjük ezt a mélyen emberi csodálkozást.

Ugyanakkor épp ez az emberi érzés szüli meg az evangéliumi szakasz másik tengelyét: a hitetlenségét. Ismerik a régi Jézust. Csodálkoznak azon a többleten, amelyet ez az új Jézus magával hoz. De hinni nem tudnak az új arccal mutatkozó Jézusban. Mondhatnánk azt is, hogy paradox módon annyira ismerik őt, hogy emiatt képtelenné válnak megismerni őt. Annyira jól tudják, hogy ki; hogy végül emiatt nem tudhatják meg soha, ki is ő valójában. De valamit mégis éreznek, hisz csodálkoznak. Ám ez még kevés ahhoz, hogy higgyenek benne.

Az evangélista hozzáteszi még, hogy emiatt az emberi magatartás miatt Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg.” Alapjában véve furcsa mondat ez. Hiszen akár meg is ütközhetünk rajta: Isten hatalmát az ember hite határozza meg? Az ember hitetlensége tehetetlenné teheti magát Isten? Isten mindenhatósága és az emberi szabad akarat ilyen viszonyban áll egymással?

Minden bizonnyal nem erről van szó. Nem ilyen elvont mélységeket feszeget az evangélista megállapítása. Sokkal inkább a hit egy sajátos emberi dinamikáját tárja fel. Isten ismerete és elrejtőzése, a kegyelmi erő és az emberi készség kettősségének összjátékát érinti. Hisz a názáreti dráma alapjában véve az a hitdráma, amely a kereszténység történetét mindig is végigkísérte. A keresztény előtt ugyanis sajátos kihívás áll: ismernie kell Jézust, anélkül, hogy teljességgel megismerhetné őt. Ha nem ismerné, nem is hihetne benne. Viszont ha túlságosan is ismerné, ismeretével mintegy szellemileg-lelkileg birtokba venné, akkor megint a hit sérülne meg.

Mindez így roppant elvontnak hangzik, holott valójában a leghétköznapibb hitkérdések egyike ez. A keresztény élet ugyanis egyfelől ebből áll: Krisztus ismeretében kell előrehaladnunk. Olvasva a Szentírást, tanulmányozva a hitünket, elmélyedve a lelkiségi irodalomban, imádkozva, a szemlélődő imádságban, az egyházi közösség liturgiájában mind-mind erre törekszünk. Csakhogy mindeközben sokszor erőt vesz rajtunk a kísértés: mi már ismerjük Krisztust, mi már otthonosan mozgunk az ő berkeiben. Talán nem bánt meg senkit, ha ezt mondom: mi már magunkhoz szelidítettük őt.

Csakhogy ez a Krisztus, akit túlságosan ismerünk, valójában meg van kötözve általunk. Nem azért nem tud csodát tenni életünkben, mert képtelen rá – hanem mert a túlzott magabiztosságunk Krisztusban, a kereszténységben, az egyházi hagyományban elnehezíti, megsebzi a hit alapját: azt az igaz csodálkozást, amely nem pusztán a hit bölcsességére, tartalmára, hanem Isten személyének folyton meglepő nagyságára, gazdagságára, mindig új arcban való megmutatkozására irányul.

Isten, Krisztus soha nem lehet befejezett, lezárult ténye, tárgya a hitnek. Ha ez megtörténne, akkor maga a hit lenne befejezett. Azonban a hit nem ilyen, nem lehet ilyen. Nem mondhatja azt: Krisztusnak, Istennek ilyennek és ilyennek kell lennie, mert én így ismerem őt. A hit ajándék, a hit kegyelem, a hit folyton születő valóság. A hit él, ahogy élünk mi is és változunk – s ahogy él maga a személyes Isten, aki önmagát minden nap új és új arccal mutatja meg nekünk a hitben.

Aquinoi Tamás tehát joggal mondja: „A kegyelem teremti a hitet, nem csak akkor, amikor az megszületik az emberben, hanem mindvégig, ameddig a hit tart.” (STh II-II, 4, 4 ad 3). Ezt a valóságot kell megértenünk a mostani evangélium kapcsán. Nem elég csak egyszer megismerni Jézust – nap mint nap újra meg kell ismerni őt. Nem elég a rácsodálkozás az ismeretre, bölcsességre és tudásra – azelőtt le is kell borulni hittel. S ennek a hitnek nem elég csak egyszer megszületnie – minden egyes hajnalhasadással a hit egy újabb, teljesebbé tevő fejezetének kell megkezdődnie.

Így értjük meg Pilinszky sajátos képét, az „Egyenes labirintus”-ét. Nyílegyenes, mert tudjuk, ki áll a középpontban, mert tudjuk, hová vezet az út, de labirintus, mert az élet útjai egyben a hit útjai is, amelyekben mind mélyebben, sokszor új és új arcokkal mutatja meg magát az Isten. Így zárásként álljon itt egy részlet a versből:

... végül is milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom,

és mégis, hogyha valamit tudok,

hát ezt tudom, e forró folyosót,

e nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.