Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliuma egy olyan eseményről számol be, amely a születendő egyház számára hatalmas jelentőséggel bír: ez pedig nem más, mint az apostolok kiküldése. Jézus maga a háttérben marad, visszahúzódik, s a tizenkettőé lesz a feladat, hogy elinduljanak. Ebben a pillanatban ők sajátosan az egyház előképei: az Istenember a maga megtestesült valójában nincs közöttük, ám mégis ott van. Ő küld, ő ad feladatot s hozzá erőt. A tanítványok pedig mennek: a misszió, a hithirdetés ez. Az útra semmi nem visznek magukkal, csak vándorbotot: jelképe ez annak, hogy egyfelől nem emberi, evilági valóságokkal érkeznek meg a városokba, nem emberi, evilági valóságok jelentik a támaszt számukra, hanem Istent viszik, Isten ereje az ő belső lendületük; másfelől pedig a bot jelenti azt a szolgálatot, amelyet Mózes botja, a vándorok botja, a pásztorok botja betölt – az erőt, a védelmet, az oltalmat, az útmutatást mindazoknak, akik engedik azt. A jó Pásztort nem véletlenül így szólítja meg a zsoltár: „Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. (...) Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” (Zsolt 23,3.4) A városokba érkező tanítványok pedig gyógyítani kezdenek, „olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak” (Mk 6,13). Jelképe ez a szentségek szolgálatának, amelyet az egyház az emberekért ellát.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az evangéliumi perikópában az egyházi élet egyfajta leképeződése, tömör összefoglalása áll. A hívek közössége Krisztus jelenlétének és Krisztus távollétének kettősségében él: a Megváltó jelen van az egyházban, az Oltáriszentségben, de távol van, mert még csak várjuk és reméljük a második, dicsőséges eljövetelt. Ő hívott meg minket a keresztény hitre, az egyházba – s ő küldött ki bennünket a világba is. Amit magunkkal viszünk, az elsősorban az a tapasztalat, amelyre Krisztusnál szert tettünk. Az ő szeretetének, szabadításának, megváltásának evangéliuma nem puszta szó, hanem élet és erő, amelyet megtapasztaltunk – ezért a misszió, az evangélium hirdetése sem pusztán szóbeli cselekedet. Életünket mutatjuk fel jelként, rajtunk kell meglátszódnia annak, hogy az evangélium valóban hatékony, valóban életerős, valóban örömteli. Épp ezért nem elég csak szózatot intézni az emberekhez, közéjük kell lépni, hogy életünket láthassák, személyünket megtapasztalhassák, s mi magunk legyünk számukra egész lényünkben a tanúságtétel szava. Egyszóval: el kell menni az emberiség, az emberek városaiba.

Jézus nagyon világosan és egyszerűen fogalmazza meg tanítványai felé, hogy milyen legyen a viselkedésük, amikor megérkeznek a városba. Szerénység, alázat, határozottság, elhivatottság – talán ilyen szavakkal lehetne illetni az ideálisként felvázolt magatartást. Ami azonban mindenképpen kiviláglik belőle, az roppant sajátos: ha visszautasítással, megnemértéssel találkoznak a tanítványok, ne legyenek dühösek, ne lázongjanak, ne erőszakoskodjanak. Jézus csupán ennyit mond: „menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságként ellenük.” Az igehirdetés elutasítása nem a hithirdető, hanem Isten ellen szól. Ezért az ítéletet sem a hithirdetőnek kell kimondania, hanem magának Istennek. A hithirdető dolga ennyi: megtenni, amit tud, s ha zárt fülekre talál, tovább menni.

Ez a roppant egyszerű magatartás azonban rávilágít a lényegre: a tanúságtétel, a hithirdetés nem az egyes ember, de még csak nem is az egyház erőfeszítése, hanem elsősorban Isten kegyelmének a műve. A hitet nem mi kényszerítjük ki a nemhívőből – mi életünkkel, tetteinkkel, szavainkkal pusztán méltatlan eszközei lehetünk az evangélium terjedésének. A mi nagyságunk nem abban áll, hogy embereket tudunk megtéríteni, hanem abban, hogy Isten művének segítői, munkatársai lehetünk. Ez az igazi csoda, hatalmasabb, mint hogyha mi térítenénk meg országokat önerőből. Mert ez annak a csodája, hogy a végtelen és mindenható Isten elfogad bennünket, feladatot bíz ránk, gondját, törődését, erőfeszítéseit ezért a világért megosztja mivelünk.

Hatalmas dolog ez! Hisz nem lenne szüksége küldöttekre, mehetne ő maga is. Nem lenne szüksége gyógyítókra, gyógyíthatna ő maga is. Nem lenne szüksége papokra az egyházban a szentségek kiszolgáltatására, áradhatna a kegyelem anélkül is. De ő mégis azt akarja, hogy így legyen. Ő azt akarja, hogy legyenek küldöttek, legyenek gyógyítók, legyenek papok. Miért akarja? Nem tudhatjuk, hisz az ember közreműködése sokszor inkább árt, mint használ Isten ügyének: gyarlóságaink, bűneink, rossz életünk inkább csak elriasztanak sokakat, mintsem hogy Krisztushoz vonnák őket. De mégis, mi kellünk az Istennek.

A mindenhatóság alázatának és emberszeretetének csodája ez. Küldöttei, vivői lehetünk egy üzenetnek, amely nem pusztán szó, nem pusztán szép gondolat, de élet, erő – személy, maga Isten. Ezt a mélységet ragadja meg Assisi Szent Ferenc imája, amellyel mostani elmélkedésünket zárjuk:

 

Uram,

tégy a béke eszközévé.

hogy szeretetet vigyek oda,

ahol gyűlölet van,

hogy megbocsássak,

ahol bűn van,

hogy egyesítsek,

ahol széthúzás van

hogy igazságot hozzak,

ahol tévedés van,

hogy hitet vigyek,

ahol sötétség van,

hogy örömet vigyek oda,

ahol szenvedés van

 

Nem azért, hogy vigasztalódjam,

hanem, hogy vigasztaljak;

nem azért, hogy megértsenek,

hanem, hogy megértsek

nem azért, hogy szeressenek,

hanem, hogy szeressek;

 

csak ez a fontos,

mert amikor adunk - kapunk,

amikor megbocsátunk - bocsánatot nyerünk,

amikor meghalunk - új életre kelünk.