Évközi 10. vasárnap - A-év

Az évközi tizedik vasárnap evangéliuma egy jól ismert történetet, Máté meghívását állítja elénk. Azonban ha alaposabban szemügyre vesszük a szöveget, megfigyelhetjük, hogy az három részre tagolódik. Az első rész a tulajdonképpeni meghívás, a második a bűnösökkel való lakoma a harmadik pedig a szóváltás Jézus és a farizeusok között. Ezt a hármat egy esemény, talán egyetlen nap kerete foglalja egybe: Jézus találkozása, belépése Máté életébe s az erre adott farizeusi reakció.

Az egész történést szélesebb keretében kell szemlélnünk. A 8. és 9. fejezet fordulópontot alkot Máté evangéliumában. Ekkor kerül sor több gyógyításra, meghívásra, sőt még halottfeltámasztásra is, és Jézus ugyanekkor több ponton világosan meghúzza a határvonalat tanítványai és a többi zsidó csoportosulás között. Mondhatnánk azt is, hogy ez a rész a jézusi tanítványi kör alapvető élményeit, önazonosság-elnyerésének egy fontos fázisát ábrázolja, amely aztán a 10. fejezetben az apostolok, a tizenkettő kiválasztásában tetőzik be.

Ezen keretben kell meglátnunk Máté meghívás-történetének kettős élét is: egyfelől a születő új közösség eseménye, egy későbbi apostol meghívása ez; ugyanakkor magába foglalja a másoktól való elkülönülés, elválás motívumát is. A két szempontot Jézus személye, magatartása, viselkedése köti egybe, amely van olyan beszédes, mint a szavak. Jézus egy vámost, egy megvetettet szólít meg és hív el - méghozzá rendkívül erős, parancsoló hangon. Nem Máté megy Jézushoz, hanem Jézus Mátéhoz. Nem az ember kér, hanem Isten parancsol, méghozzá úgy, hogy közben semmibe veszi a korabeli vallási szemléletet, miszerint a meghívás csakis a legtisztább, a legigazabb felé szólalhatott meg. Ugyanilyen botrányos az is, hogy Jézus tisztátalanokkal, bűnösökkel ül le egy asztalhoz - vagyis magát is tisztátalanná teszi.

Észrevétlenül ugyanez a gondolat tér vissza a farizeusoknak adott válaszban is, amikor Jézus Ozeás prófétát (6,6) idézi: "Irgalmasságot várok, és nem áldozatot". Hiszen mit is keres az adott szövegben az áldozat említése, amelyről az egész szövegkörnyezetben szó sem esik? Nem másról van itt szó, mint arról, hogy a bűnösökkel, vámosokkal való közösség a farizeusok szerint tisztátalanná tette az embert, aki így nem léphetett áldozattal Isten elé - vagyis a szemükben Jézus magatartása egyfajta "vallási öngyilkosság", hisz önként vágja el magát ember és Isten kapcsolatának legszentebb kultikus formájától, az áldozat felajánlásának lehetőségétől.

Mit is mond tehát Ozeás szavaival Jézus? Egyes radikális értelmezések szerint ezen a helyen Máté evangéliuma egyértelműen elveti, megszünteti a vallási szertartásokat, a kultuszt. Azonban ez nem valószínű az evangélium egészét, szemléletét figyelembe véve. Valószínűleg azon szentírástudósok véleményét kell elfogadnunk, akik szerint az idézet egy "Hebraeorum idioma", vagyis egy héber nyelvi fordulat szó és nem értelem szerinti görögre fordítása. Így az idézet a héber értelem szerint így hangozhatna: "Inkább irgalmasságot akarok, mint áldozatot". Vagyis nem az áldozat eltörléséről szól Jézus idézve Ozeást, hanem arról, hogy "Isten nem az áldozatot, hanem az irgalmas lelkület nélkül bemutatott áldozatot veti meg" - ahogyan azt laoni Anselm megfoglamazta a XIV. században (1331).

Annál is inkább így van ez, mert Jézus új Izraelje, maga az Egyház is - mint vallási közösség - kultikus közösséget is jelent. Nekünk is vannak szertartásaink, hitünk, vallásunk megélésének megannyi külső formája. Máté meghívástörténete nekünk is alapelv, törvény, mondhatni "kultikus alkotmány" kell, hogy legyen: szertartásainknak, vallásos ájtatossági gyakorlatainknak csak akkor van értéke és értelme, ha bennük és általuk ugyanaz az irgalmas lelkület válik megragadhatóvá, amelyet Jézusban maga Isten nyilatkoztatott ki, mint lényének egyik alapvető vonását. Sőt, egész vallási-kultikus életünknek ebből kell forrásoznia. Egy kis történet írja Nagy Szent Gergely pápáról, hogy egyszer a sekrestyében misére készült, amikor valaki jelentette neki, hogy nem messze egy ember az utcán éhen halt. Ekkor a pápa levetette liturgikus ruháit, s azt mondta: "Addig nem mutathatok be szentmisét, amíg Rómában egy ember is éhen halhat az utcán".

Keresztény közösségeinkben sokszor megfeledkezünk erről a benső, elszakíthatatlan kapcsolatról, amely a liturgia és az irgalmas lelkület, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása között fennáll. Sokszor úgy tekintjük a Caritas-munkát, mint egy emberbaráti, keresztényi cselekedetet, holott az jóval több annál - ez az a lélek, amely nélkül egész liturgiánk, vallásos életünk sorvadásnak indul. Ez az a vonás, amely egyfelöl önazonosságot ad a Jézus-követőknek, másfelől elkülöníti őket másoktól, azoktól a vallásoktól, ahol ez a belső kapocs nem áll fönn kultusz és szeretetszolgálat között.

Nem árt, ha erre emlékeztetjük folyton magunkat. Azért is, mert Máté evangéliumában Jézusnak ez a szava fordulópontot jelent. Innentől kezdve a gyógyulást keresők, megszállottak így szólítják meg Jézust (amit korábban nem tettek): "Irgalmazz nekünk" (vö. 9,27; 15,22; 17,15; 20,30k)! A szentmise is ezzel a kiáltással kezdődik: "Uram, irgalmazz"! Ez a szó figyelmeztet: Jézus irgalmasságot akar, mert ő maga az irgalom - de hogyan várhatnánk irgalmasságot, ha mi magunk nem vagyunk irgalmasok?