Évközi 11. vasárnap - A-év

Az évközi 11. vasárnap evangéliuma hallatlanul gazdag és érdekes evangéliumi részlet. Ez a perikópa jelenti az átmenetet a Máté-evangélium egy lezáródó részéből, a Jézus csodáit, gyógyításait, meghívásait elbeszélő lapjairól (8,1-9,35) a tanítványokhoz intézett, a tanítványokról szóló beszédekhez (9,36-11,1). Ennek a résznek a bevezető mondata igen megindító: "Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajtuk a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk". A magyar fordítás közelről sem adja vissza a görög eredeti drámaiságát. Az első jelző - eszkülmenoi - fordítható kínlódónak, elgyötörtnek, megkínzottnak, elcsigázottnak; míg a második - errimmenoi - fordítható földre dobottnak, földre vetettnek, elhanyagoltnak vagy elhagyottnak. Két nagyon erős szó annak a gondolatnak a kifejezésére, amely már az Ószövetségben is jelen van: a pásztor nélküli juh teljesen kiszolgáltatott. Le lehet mészárolni, bárki azt tesz vele, amit akar. Reménytelen, kilátástalan, halálra ítélt helyzetben van (vö. Szám 27,17; 2Krón 18,16; Jud 11,19; Ezdr 34,5).

Ez az alaphang, a kiindulópont, ha meg akarjuk érteni, Jézus hogyan képzeli el követőit, tanítványait. Isten keresésére indult az elveszettnek, megszánta a halálra ítéltet, a reménytelent - ennek az isteni megváltó szeretetnek és irgalomnak hirdetői, továbbvivői, emberi megvalósítói a tanítványok. Ez a küldetés - hisz már az első sorokban világos: a jézusi tanítvány-közösség lényegénél fogva missziós - azonban kettős arcú. Az egyik arc az irgalomé, a sebek begyógyításáé - mindazé, amit a pásztor képe kifejez. Azonban Máté ezt kiegészíti egy másik képpel, az aratáséval - ez a motívum más a világ végét, a végső ítéletet foglalja magában. János így érti az aratás képét (4,36-38), de maga Máté is (3,12; 13,39). Az örömhír hirdetése tehát az ítélet, a számadás szempontját is magában hordozza (vö. Mt 10,13-15.34-36), amelyről nem feledkezhetünk meg anélkül, hogy Jézus üzenetét meg ne hamisítanánk. Az itteni rész érdekessége azonban az, hogy az aratásba küldendő munkásokat itt Jézus a tanítványokkal azonosítja - holott más helyeken ez a feladat egyértelműen Isten angyalaira tartozik (vö. Mt 13,39.41). Jézus így is jelzi, hogy a tanítványok feladata egyfelől messze túlnő minden emberi léptéken, másfelől pedig egyetemes súlya, jelentősége van szolgálatuknak.

Milyen gyakorlati módon válaszol Jézus a pásztor nélküli juhok drámai helyzetére, földre vetettségére? A tizenkettő kiválasztásával. Egyértelmű, hogy az apostolok tizenkettes száma az új Izraelre, a tizenkét törzs jelére utal (vö. Mt 19,28). Ez a jézusi szándék és gondolat világos volt az apostolok előtt is, így Húsvét és Jézus Mennybemenetele után egyik első dolguk az, hogy az áruló és öngyilkos Júdás helyére új apostolt válasszanak, Mátyást, hogy a Tizenkettő teljessége, egysége még Pünkösd előtt helyreálljon (vö. ApCsel 1,15-26). Ők azok, akik - úgymond - megkapják az "ős-küldetést", vagyis a mennyek országa evangéliuma hirdetésének, a gyógyításnak, a gonosz lelkek kiűzésének misszióját, amely aztán az egész krisztushívő közösség küldetésévé lesz később. Ehhez a küldetéshez - mondhatni az első "próba-misszióhoz" - az apostolok megkapják Jézus teljhatalmát a csodák beteljesítésére, amelyek a szövegben szerepelnek. A mai fülek számára ez nehezen érthető, nehezen felfogható gondolat - ezért többen igyekeznek úgy értelmezni ezeket a sorokat, mint Jézus különös "ajándékát" az Egyház kezdeteinél, amely azt a célt szolgálta, hogy az emberek elhiggyék, amit a műveletlen halászemberek hirdettek nekik.

Ennél azonban jóval többről, sőt valami egészen másról van szó. Valójában itt az apostolok arra kapnak felhatalmazást, ami Jézus az ezt megelőző két evangéliumi fejezetben (8-9) tett. Bár ezek a csodák nagy feltűnést keltettek, s ráébresztették a zsidókat, hogy valami nagy dolog történik Izraelben (vö. Mt 9,33), mégis talán a legfontosabb szempont az, hogy így a hívők közössége újra és újra megtapasztalhat - és megtapasztalhatja ma is - az Úr hatalmas jelenlétének valóságát. A gyógyítás nem csak kiegészítése, díszítése az igehirdetésnek, hanem lényegi eleme, mert egyfelől így az elveszett bárányt az isteni erő a szó teljes értelmében felemeli - a gyógyítás és az üdvözítés nem elválasztható fogalmak. Egyszersmind az apostolok ugyanazt vihetik végbe, amit maga Krisztus végbevitt, hisz ugyanaz a hatalom van bennünk (10,1) - az Örömhír és a gyógyítás ugyanazon Krisztusból forrásozó ereje válik kézzelfoghatóvá az apostolokban. Nem véletlenül írta tehát II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában: "A papok tehát arra kaptak meghívást, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb pásztornak a jelenlétét azáltal, hogy életstílusát megvalósítva láthatóvá teszik őt a rájuk bízott nyájban. (...) A Szentlélek (...) a Fő és Pásztor Jézus Krisztushoz teszi őket hasonlóvá; pásztori szeretetével átalakítja és élteti őket, és az Egyházban az Evangélium hirdetésének és a hívők élete szolgáivá állítja őket" (n. 15).

Az évközi 11. vasárnap adjon tehát alkalmat arra, hogy elelmélkedjünk Krisztus hívőközösségének gyökereiről - vagyis arról az apostoli alapról, amely közvetlenül Jézussal, az elesett, pásztor nélküli nyáj segítségére siető Istennel köt egybe bennünket. Ez az apostoli alap jele, egyszersmind megvalósulása annak, hogy közöttünk, bennünk ugyanaz a jézusi exouszia, hatalom él tovább az Egyházban, amely Isten Krisztusban láthatóvá vált megszabadító ereje. Ezt pedig hirdetnünk kell a világban, mindazok között, akik gyógyulásra várnak.