Évközi 12. vasárnap - A-év

Az évközi tizenkettedik vasárnap evangéliumában igen kemény jézusi kihívással találkozunk, amely egyszerre jelent feladatot és reményt a keresztény közösségnek. Miután Jézus kiválasztotta apostolait, s hatalmat adott nekik, kiküldve őket az evangélium hirdetésére, most tovább folytatja a krisztushívők közösségének megalapozását, önazonosságának megrajzolását.

A legelső gondolata a perikópának ez: "Ne féljetek"! Alapvető fontosságú ez a jézusi kijelentés, mert ez adja meg az egész szakasz alaphangját. Jézus tudja nagyon jól, hogy az elnemfogadás, a megnemértés, sőt az üldöztetés lesz a legnagyobb próbája a hívők első kis közösségének. Ha ők elbuknak, ha ők megijednek a támadás dühétől s a krisztusi küldetés nagyságától, akkor az Üdvtervben áll be törés - hisz az Egyház, Krisztus történelmi, emberek közötti jelenlétének szentsége alapvető fontosságú ahhoz, hogy az üdvösség örömhíre eljusson minden kor és minden nemzet gyermekéhez a jövendő századokon át. Az Egyház első generációjának, aki a későbbi korok számára példa és a történelmi Jézushoz való kapocs kell, hogy legyen, nem szabad megijednie, megfutamodnia. "Ne féljetek!"

Azonban ennek a jézusi bíztatásnak a megokolása, megindokolása igencsak meglepő: "Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék". Mit is akar ez a mondat jelenteni? Miért alapozza ez meg a keresztény reménységet, kitartást az üldöztetésben? Sokan úgy értették ezt a szakaszt, hogy a Megváltó egy történelmi tényre utal. A kereszténység első századaiban az evangélium rejtett volt, kevesen ismerték - de amikor fény derül rá, vagyis amikor az emberek megtérnek a hitre, akkor az üldöztetések elmúlnak. A gondolat mögött az ősi, Aranyszájú Szent János által is idézett görög mondás áll: "Az idő fényt derít mindenre". De ha ez valóban így van, akkor fel kell tennünk a kérdést: most, ezerhétszáz évvel Nagy Konstantin császár rendelete után már feloldódtak az ellentétek, már valóban felderült a titok? Ahol nem bűn kereszténynek lenni, vagy ahol egyenesen az egész nemzet, az egész társadalom keresztény illetve jó szemmel nézi a kereszténységet, ott már beteljesült a hívők reménye?

Valójában egy tágabb, a történelmet túllépő távlatban kell szemlélnünk ezt a mondatot - az eszkaton, a végső idő távlatában. Celanoi Tamás így énekel a Dies irae kezdetű szekvenciában: "Bíró ott ha helyet foglal, / Minden titok kiderül, s jaj, / Zsoldja bűnnek elém áll majd". A titkok végső kiderülésének az ideje a végső pillanat, Krisztus dicsőséges második eljövetele. Ez a mondhatni teológiai távlat, amelyből a hívő ember gyakorlatának, életének táplálkoznia kell, úgy, ahogy azt a következő versek leírják az evangéliumban: "Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban; és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön". Az igehirdetés, az evangelizálás hatalmas feladata egy istenemberi feszültség erőterében zajlik: a rejtettség és a nyilvánvalóság, a sötétség és a világosság pólusai között. A világ Isten akaratából a végső világosság, a titkok végső kiderülése felé halad - a keresztény hívőnek ebbe az isteni műbe kell belekapcsolódnia az igehirdetés révén.

Vagyis - mint ahogy már mondtuk - a perikópa egyszerre feladat és reménység. Feladat arra, hogy az ember a világosság, a titkok kiderülésének szolgálatába álljon Krisztus mellett, akiről már Simeon ezt jövendölte: "Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak (...), hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolata" (Lk 2, 34-35). A keresztény valóban második Krisztussá válik, amikor a titokban mondottat a háztetőről, a fényes napvilágnál hirdet - mert ekkor ő is jel, mégpedig olyan jel, amely választ követel. Vagy az elfogadásét, vagy a tagadásét, amely végül a tagadóra romlást hoz. De egy biztos: az igaz keresztény tanúságtétel mellett nem lehet elmenni, mert az felkiáltójel. A válasz, a másik ember reakciója pedig végső soron a "sok szív titkos gondolatát" fedi fel. Vagyis a jézusi példabeszéd két dimenziója így kapcsolódik össze: ha a világosságra hozom a titokban mondottat, akkor ezáltal fény derül mindarra is, ami a szívekben eladdig csak rejtve volt.

Ugyanakkor mindez reménység is. Reménység arra, hogy bár lesz üldözés - már Siemon is tőrt jósolt Máriának szívébe -, az mégsem pusztít el, mert az Atya szemmel tart bennünket, nem feledkezik meg rólunk, mert a lelkünk szentélyéhez külső kéz erőszakkal nem férhet hozzá. Ugyanakkor van a reménységnek egy mélyebb, rejtettebb vonulata is. Ez pedig abban áll, hogy ha Isten műve és az ember hozzájárulása egybefonódik az üdvösség érdekében; ha a hívő felvállalva a feladatot magához Krisztushoz válik hasonlóvá, akkor az üldöztetések, a gyötrés, a vértanúhalál mögött egy másik láthatár tárul fel, egy olyan, amely már a gyöngeségben megmutatkozó erő, az elesettségben naggyá levő hatalom, a végső Húsvét fényében áll.

Máté evangéliumának ez a része tehát megszólít bennünket. Elvállaltuk-e már ezt a hatalmas feladatot? Felélesztettük-e már magunkban ezt a csodálatos reményt? Tudatában vagyunk-e annak, hogy nem csak szavaink, de egész életünk, amelyet a többi ember színe előtt élünk, valójában jel kell, hogy legyen? Miről illetve kiről teszünk tanúságot? Akarunk-e egyáltalán tanúságot tenni? Készek vagyunk-e a keresztényi lét eme hatalmas kalandjára? Nem feledhetjük: a keresztény lét vagy tanúságtevő, vagy nem keresztény. A tanúságtétel nem kevés elhivatott misszionárius szabadon választott feladata, hanem minden megkeresztelt ember hitének, megkereszteltségének, Krisztus-képűségének lényegéből fakadó követelménye. Teljesítsük be mindezt életünkben! Vágjunk bele a keresztényi lét e nagy küldetésébe, soha nem feledve Jézus szavát: "Ne féljetek"!