Évközi 13. vasárnap - A-év

Az évközi tizenharmadik vasárnap evangéliumában Jézus folytatja a tanítványokhoz intézett beszédét, amelyben egyre mélyebben, egyre több szinten fejti ki, mit is jelent Jézust követni, a Mester tanítványának lenni.

A Máté evangéliumából vett perikópa összetett. Az első része (37-39) az apa és anya gyűlölete, a kereszt hordozása és az élet megtalálása témáját állítja elénk. Ezután Jézus a befogadásról, majd a legkisebbnek, a tanítványnak való vizet nyújtásról szól. Elmélkedésünkben figyelmünket a legelső szakaszra szeretnénk fordítani, lévén hogy ez egyfelől a legismertebb evangéliumi szakaszok egyike, másrészt azonban az egyik legnehezebben érthető is.

"Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám" - Máté evangéliuma már értelmezve, enyhébben közli azt a jézusi mondatot, amely így szólt: "Aki nem gyűlöli apját és anyját, az nem lehet a tanítványom" (vö. Lk 14,26). Jézus többször is szól a család megoszlásáról, a szülő és gyermek egymásra támadásáról (vö. Lk 12,52k). Azonban mindemögött nem egy családellenes furcsa vallási buzgóság érzése áll, hisz Jézus Máté evangéliumában szól a szülők iránti köteles tiszteletről, amelyet még vallási előírásokra való hivatkozással sem szabad kijátszani (ld. 15,3-6), és azt a legfontosabb parancsok között említi (ld. 19,19). A tanítványokhoz intézett kemény kritérium lényege tehát éppen az összehasonlító szócskában, a "jobban"-ban keresendő.

A háttérben az az ősi igazság keresendő, amelyet már a pogányok is felismertek, s a nagy költő, Epiktétosz így fogalmazott meg: "A jót többre kell tartani minden rokonságnál" (Epict. Diss. 3,3,5). A jézusi tanítványság alapvető kritériuma ebben áll: útra kelni a Mesterrel, felkerekedni a krisztuskövetésben, ahol az emberré lett Istenben a legfőbb Jót és Igazat ismerem fel, amelyhez mérten minden kicsinységnek, relatívnak tartok - nem pusztán az ésszerű belátás, hanem elsősorban a megtapasztalt üdvözítő szeretet miatt. Ez a felkerekedés nem természetszerűleg jár együtt a családi vitával, veszekedéssel. Azonban Jézus beszédében felkészít arra, hogy még erre is sor kerülhet. Ilyenkor pedig az embernek döntenie kell. János és Jakab otthagyták atyjukat, Zebedeust a Genezáreti tó partján, a bárkájuk mellett, hogy kövessék Jézust (ld. Mk 1,20). A krisztuskövetés természetes útja az lenne, hogy szülők és gyermekek együtt, egymást támogatva lépnek rá erre az útra - ám ha ez nem így történik, akkor a tanítvány készsége, odaadottsága tétetik próbára. Hogy ez mennyire így van, azt a mondat második fele mutatja: "nem méltó hozzám". A görög szöveg axiosz szava egyértelmű utalás - tekintetbe véve a többi Máté evangéliumában fellelhető előfordulását is (10,11-13; 22,8) - a végidős, a végítéletnél való megmérettetésre. A tanítvány igenjére van nemjére Krisztus igenje vagy nemje lesz a válasz.

Az első mondat tehát a felkerekedés pillanatát, az emberi-családi szövetből való kiszakadás motívumát állítja elénk, míg a második mondat magára az útra irányítja figyelmünket. "Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám." (38) A mondatot sokan és sokféleképpen értelmezték már. A hívek leginkább talán azt az értelmezést ismerik, miszerint itt a kereszt a szenvedés, a fájdalom felvállalását jelenti - holott valójában épp ez az értelmezés áll a legkevésbé az evangélium gondolatvilágában. A görög nyelvű szövegemlékekben nem találunk egyetlen utalást sem arra, hogy a kereszt - sztaurosz - metaforikusan, átvitt értelemben az általános emberi szenvedést jelentené. Még a latin szövegemlékekben is csak ritkán szerepel a kereszt - crux - ilyen elvont értelemben. Azt mondhatnánk, hogy ez a gondolat, értelmezés az imádkozó Egyház szívében született meg, századokkal az írott szöveg után.

Máté gondolatának megértéséhez fel kell idéznünk a kereszt valós, hellén-római alakját - ez pedig nem más, mint az ember, az elítélt kivégzésének eszköze. A krisztuskövetés a halált, az életáldozatot vonhatja maga után. De ha így van akkor nem lenne helyesebb így fogalmazni: "Aki követ engem, legyen kész a kereszt felvételére"? Nem épp a krisztuskövetés következménye a kereszt? Ha felidézzük a kivégzés módját, látjuk, hogy a halálra ítélt a vállaira vette a kereszt vízszintes fáját, s azt maga vitte el a kivégzés helyére, ahogy azt Jézus esetében is látjuk. Vagyis az út elején magunkra vesszük a kereszt fáját, s azt visszük egészen addig, amíg elérkezünk a helyre, ahol életünket kell áldozni Krisztusért. Igen, az evangéliumi perikópában a kereszt elsősorban ezt jelenti: meghalni, meghalni Krisztusért, a szó legszorosabb értelmében. Mindez betetőzése az előző mondatnak, a kiszakadásnak, az Igazság és a Jó mindennél többre tartásának. Ha ezt megértjük, akkor a kiszakadás bevezet az útba, az út pedig a harmadik mondatba: "Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt".

Krisztus evangéliumának és Egyházának visszavonhatatlan igazsága ez. A vértanúság a krisztuskövetés legteljesebb útja, a legtökéletesebb tanúságtétel a megélt hit mellett - a személy életének azonosulása a megvallott Igazsággal. Ezért végezetül álljon itt egy idézet II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikájából:

"A mártír (...) a lét igazságának a legmegbízhatóbb tanúja. Ő jól tudja, hogy Jézus Krisztus színe előtt megtalálta életének igazságát, s e bizonyosságot senki nem veheti el tőle. Sem a szenvedés, sem a kegyetlen halál nem tudja elszakítani az igazságtól, melyet akkor fedezett föl, amikor találkozott Krisztussal. Ezért tölt el minket csodálattal, ébreszt egyetértést, serkent megszívlelésre és követésre mindmáig a vértanúk tanúságtétele. Ezért bízunk a szavukban: bennük megtalálható annak a szeretetnek evidenciája, melynek nincs szüksége hosszas érvelésre a meggyőzéshez, mert arról beszél, amit mindegyikünk teljesen igaznak tart és már régóta keresett. Végül a vértanú nagy hívő bizalmat támaszt bennünk, mert olyasmit mond, amit már befogadtunk, és olyasmit mutat meg, amit mi is, ha volna hozzá erőnk, szívesen megtennénk."