Évközi 14. Vasárnap - A-év

Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliumában Jézus hálaimáját hallhatjuk: "Magasztallak téged Atyám, ég és föld Ura!" Ezek a sorok az ószövetség csodálatos hálaimáit visszhangozzák, amelyekkel a zsidó nép borult le Istene előtt. A perikópa második részében ez az ima kiegészül a meghívással: "Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedeztek: én felüdítelek titeket!"

Az első rész igen elgondolkodtató, s a szentírás értelmezés századai során sok úton próbálták értelmét megragadni. Isten elrejti "mindezeket" a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztatja a kicsinyeknek. Három kérdés is felmerül: kik a bölcsek, kik a kicsinyek és mi is ez a "mindez"?

A "bölcsek" névvel a zsidó köznyelv többeket is illetett: kiválasztottakat, írástudókat, farizeusokat, mígnem ez a megjelölés már a nép egy egész rétegét írta le: azokat, akik elmélyültek a vallásos ismeretekben. Ők szemben álltak az egyszerű néppel, akinek csak minimális vallási ismeretei voltak, hiszen egyfelől se ideje, se pénze nem volt arra, hogy kiművelje magát a zsidó vallás ágas-bogas rendszerében, másfelől - talán épp neveltetése és társadalmi állása miatt - nem is érzett erre különösebb indíttatást. A vallási műveltség és a vallási egyszerűség áll itt egymással szemben. A két csoport viszonyát méltón fejezi ki a szó, amelyet "kisded"-ként fordítunk magyarra - a görög "népiosz" eredetileg csecsemőt, kisgyermeket jelentett, átvitt értelemben pedig éretlen, műveletlen, esetleg ostoba személyt. Ők azok, akik nem értek meg a vallás magas ismeretére, akik - mint a csecsemő - arra szorulnak, hogy mások (a bölcsek) egyszerűen mondják el nekik, miként kell a vallást megélni, anélkül, hogy erről különösebben utána kellene gondolniuk.

Mindezek fényében mit is jelenthet az ismeret, a kinyilatkoztatás tárgya, a "mindez"? Sokan úgy értették e sorokat, hogy Jézus isteni hatalmáról, erejéről van szó, amely megnyilatkozott az egyszerű emberek előtt - csodatettek, próféciák, jelek képében. Azonban ennél sokkal valószínűbb az, hogy a "mindez" szócska azt a valóságot jelenti, amelyet Jézus jött hirdetni a kicsinyeknek, az egyszerűeknek, héber kifejezéssel élve az ám haárec-nek, a föld népének. Ez pedig nem más, mint Isten Országának evangéliuma és annak titkai - hisz kinyilatkoztatni nem más jelenti, mint az elrejtettet láthatóvá, hallhatóvá, megismerhetővé tenni.

Mi Isten Országának legmélyebb, leglényegesebb titka? Az a valóság, amely az Atya és a Fiú között a Szentlélekben áll fen - vagyis a kinyilatkoztató és kinyilatkoztatott Isten szentháromságos valósága. Ebbe a titokba kapcsolódik bele csodálatos módon az ember. Az Atya ismeri a Fiút, és a Fiú ismeri az Atyát - ez a Szentháromság belső valósága. Az ember ebbe a Fiún keresztül tud belekapcsolódni - ám mégis másképp, mint a Fiú maga. Mert míg a Fiú ismeri az Atyát, addig az ember számára mindez ki van nyilatkoztatva. Ez annyit jelent, hogy amit a Fiú természeténél fogva bír - az Atya ismeretét -, az az embernek a kinyilatkoztatás által jut osztályrészéül, soha nem olyan tökéletes és teljes formában, mint ahogy az a Fiúban megvalósul. Az Atya és a Fiú természetüknél fogva ismerik egymást, az ember pedig csak kinyilatkoztatás által.

Ez a gondolat még tovább szűkül, hisz nem minden ember ismerheti meg kinyilatkoztatás által Istent, hanem csakis az, akit a Fiú erre kiválaszt - a kiválasztottak közössége azonban az Egyház.

Végső soron tehát hogyan tudnánk összefoglalni a perikópa első részének tartalmát? Az ember vallásban él, törekszik Isten ismeretére, de önnön erejéből, önnön bölcsességéből, a különféle vallási rendszerek árán nem tudja azt elérni. A Szentháromság belső titka - az Atya és a Fiú kölcsönös ismerete a Szentlélekben - csak a kinyilatkoztatás által elérhető az embereknek. Soha nem önerőből, mindig csak szabadon és felelősségteljesen elfogadott ajándékként. Az ajándékban részesedőket pedig a Fiú akarata gyűjti egybe, teszi eggyé - végső soron tehát Isten kinyilatkoztatása nem öncél, nem pusztán ismeretet, információt közöl Istenről és az ő tervéről az emberrel, hanem közösséget is formál és alakít: a Fiútól a kinyilatkoztatásban részesíteni akartak, kiválasztottak közösségét, az Egyházat.

Ugyanakkor a szöveg így folytatódik az evangéliumban: "Jöjjetek hozzám mindnyájan!" Miként kell értenünk e kettősséget? Egyfelől Krisztus akarata kiválaszt egyeseket a kinyilatkoztatásban való részesedésre, ugyanakkor mindenkit hív magához? János evangéliuma siet segítségünkre, ahol ezt olvassuk: "Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza" (6,44), mondja Jézus, vagy más formában így is fogalmaz: "Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön" (6,37). Az ember nem a puszta kinyilatkoztatás által részesül abban az ismeretben, amelyet a Fiúnak átadott az Atya, hanem csakis a kegyelemből és a személyes döntésből fakadó hitben elfogadott kinyilatkoztatás által.

Isten vonzza az embert - de neki oda kell mennie. Isten a kinyilatkoztatásban meg akarja mutatni önmagát az embernek - neki azonban oda kell figyelnie erre, a kinyilatkoztatott isteni őskép szerint kell alakulnia, vagyis tanulnia kell az Istenembertől. Isten ki akarja nyilatkoztatni akaratát - ezt az isteni akaratot azonban el kell fogadni, magunkra kell venni, mint Jézus igáját. Vagyis ha engedünk a kegyelemnek, a minket kiválasztó krisztusi szerető döntésnek, ha elfogadjuk a kinyilatkoztatott akaratot, átalakulunk az önmagát kinyilatkoztató Isten szerint, akkor részünk lesz abban a szentháromságos istenismeretben, istenlátásban, amelyet a Fiúnak adott át az Atya. Ez az ismeret pedig megmutatja, hogy a hit, a kinyilatkoztatásra adott emberi válasz édes iga, könnyű teher. Csak merjünk Jézushoz menni, s a kinyilatkoztatásban önmagát megnyitó Isten előtt mi magunk is megnyílni!