Évközi 15. Vasárnap - A-év

Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliuma a magvető ember jól ismert történetét tárja elénk. Már gyermekkorunkban sokszor hallhattuk ezt a perikópát templomban, hittanórán, s a szöveg azon kevés példabeszéd közé tartozik, amelynek a magyarázatát is megjegyeztük, szinte kívülről tudjuk - hisz maga Jézus fejtette ki e hasonlatos beszéd értelmét. Mostani elmélkedésünkben ezért nem annyira a négyféle föld témájára szeretnénk figyelmünket fordítani - amely téma Luther szerint "satis terribilis", eléggé szörnyű, hisz csak a föld, az emberek egynegyede hoz termést -, hanem sokkal inkább arra a dinamizmusra, amely az egész példabeszéd mögött meghúzódik. Ennek a mozgásnak a következő négy eleme van: a magvető kimenetele, a mag elvetése, a mag növekedése és a terméshozás. Az egész folyamat természetes, a földművelő emberek előtt jól ismert, azonban a jézusi szövegkörnyezetben sajátos, mély értelmet kap: a hit lényegéről, természetéről világosít fel bennünket.

"Íme, kiment a magvető vetni" - ez az egész folyamat legelső momentuma. Már Aquinói Tamás is úgy értelmezte ezt a kis mondatot, mint a Fiú Atya általi kiküldését, elküldését az emberek közé. "Az idők teljességében Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, aki asszonytól született" - olvassuk a Szentírásban. A magvető kimenetele, eljövetele nélkül a föld, az emberiség terméketlen maradna. A Teremtés könyvének szavai igazak a bűnben élő, megváltást nélkülöző emberiségre: "... még (...) nem nőtt a földön semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje" (Ter 2,5). El kellett jönnie az embernek, a földművesnek, hogy a föld termést hozzon. El kellett jönnie Krisztusnak, hogy az emberiség földje megteremje Istentől vágyott és akart gyümölcsét.

A magvető elkezd vetni. A mag az Isten Országáról szóló tanítás - az Evangélium. Jézust ezt vet az emberiség földjébe. Egész élete, nem csak szavakkal kifejezett tanítása, de egyben életstílusa, gesztusai is a magvetés megannyi formája voltak.

A földbe hullott mag kicsírázik és szárba szökken. Mire van szüksége ehhez? A talaj mellett fényre és nedvességre - az Evangéliumból kihajtó hit tehát egyszerre Isten adománya (a magvető magja, napfény és nedvesség) és az ember elköteleződése, szabad önátadása (a talaj megfelelősége). Lehetne a talaj a legjobb is, ha nem lenne, aki magot vessen belé - és lehetne a mag a legértékesebb is, ha nem lenne megfelelő talaj a befogadására. A hittel elfogadott, befogadott és megélt Evangélium hajt ki az ember szívében, a megélt hit a növény, amely az isteni magvető és az emberi föld találkozásából támad.

Bár az evangéliumi példabeszéd eléggé negatív tónusú, hisz a négy esetből az első három kudarcról szól, ez mégsem feledtetheti el velünk, hogy a negyedik negyed bő termést hoz. Ha az első három esetben egy-egy mag el is veszett, az egyetlen negyediknek a sokszoros termése mégis messze felülmúlja a veszteséget. Éppen ez a bő termés, a három elvesztett maggal szemben az egyetlen negyedikből fakadó százszoros, hatvanszoros vagy harmincszoros termés, a száz, hatvan, harminc új búzaszem, amely valódi örömhírré teszi Jézus példabeszédét.

Hisz mit is jelent ez a bő termés? Jelenti egyfelől azt, hogy a magvető magjainak még ha a háromnegyede el is vész, az utolsó negyed mégis messze megsokszorozza a búzaszemek számát. Az Evangélium, amelyet az Istenember Jézus hirdetett, valóban szárba szökkent, és minden kudarc, bukás vagy hiba ellenére hozza a termését, a megint új búzaszemeket, amelyeket újra a földbe lehet vetni, s amelyek - minden veszteség ellenére - mégis egyre több új búzaszemet teremnek. Ez a csodás folyamat nem más, mint az Evangélium élete az Egyházban, a hívők közösségében. Krisztus meghirdette az Evangéliumot - elvetette a magok első nemzedékét. Sokan elvesztek - Júdások, ellenkezők, keresztényüldözők, megbotránkozók. Ám mégis megmaradt a mag és termést hozott a kevesekben. Ők pedig az új búzaszemeket újravetették - a bennünk megfogant, megélt evangéliumi hitet hirdették a világnak. Lehet, hogy az ő munkájuk is számszerűleg veszteséggel járt, csak egynegyed fogadta be hangjukat, mégis az egynegyed a hitvallók és vértanúk, az igaz keresztények újabb nemzedékét teremte. Az Egyház így él: a Jézus által neki átadott Evangéliumot őrizve, hirdetve, mintegy folytatva az Istentől küldött magvető munkáját. Sok veszteséggel, de végül mégis bőséges termést hozva.

Ezen a ponton tárul fel a bőséges termés motívumának másik jelentősége számunkra. Ez pedig éppen abban áll, hogy minden emberi veszteség, elszáradás ellenére Isten ügye halad előre a világban, Isten Egyháza él, a Megváltás műve hatékonyan jelen van az emberiségben, míg az úton van végcélja felé. Így a kudarc, a csalódás, a vétek, a hiba (még ha számszerűleg több is lehetne, mint az evangéliumi értelemben vett siker) akkor is eltörpül a termés végső gazdagsága mellett. Ez a belátás nem engedi, hogy a keresztények elveszítsék hitüket, reményüket küldetésük végső sikerében; ez nem engedi, hogy depressziós, borúlátó keresztények legyünk, akik az egész környező világban csak erkölcstelenséget, hazudozást, rosszat látnak, mintegy a magvetés kudarcát. A termés mégis érik, s lassan bőséggel áll az aratásra készen. Egy megmaradt kalász többet teremhet, mint amennyit tíz elszáradttal veszítünk.

Így nem csak azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy vajon mi milyen föld vagyunk: az út széles, a köves vagy a tövises talaj, esetleg a jó termőföld. Azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy milyen a szemléletünk, a hitünk látásmódja. Hajlamosak vagyunk a világ szidására, az elégedetlenségre, a borúlátásra, annak hangoztatására, hogy az emberiség rossz? Nem a hitünk és az Istentől adott végső termés bőségébe vetett reményünk gyengesége, betegsége ez? De leginkább azt kell megkérdeznünk magunktól: termek-e én elég magot, hogy a magvető küldetése általam is folytatódjék a következő nemzedékben, az én termésem lehet-e vetőmag eljövő generációk számára?