Évközi 16. Vasárnap - A-év

Az évközi tizenhatodik vasárnap evangéliuma folytatja Jézusnak a Máté evangéliumában már múlt vasárnap megkezdett példabeszéd-fűzérét. A magvető gondolatkörével egybecseng a gonosz ellenség által vetett konkolyról szóló példabeszéd, hisz ugyanazt a képet használja fel Jézus a tanításra: a földműves ember évről évre ismétlődő tevékenységét. Míg múlt vasárnap a talaj és a mag viszonyáról volt szó, vagyis mondhatni a növény növekedésének belső dinamikájáról, addig a mostani részlet a külső viszonyra, a mag növekedését kívülről ellehetetleníteni akaró tevékenységre fordítja figyelmünket. Legyen bármilyen jó a talaj, mégsem hoz majd a mag százszoros, hatvanszoros, harmincszoros termést, hogyha az "ellenséges ember" televeti a szántóföldet konkollyal

.

De ki is tulajdonképpen ez az "ellenséges ember"? A görögben használt melléknév - ellenséges, ellenség - többször is előfordul az Újszövetségben, s átvitt értelemben a személyes ellenséget, magát az ördögöt jelenti. Ő az, aki lényegénél fogva az ellenség - vagyis az, aki (mint azt szépen kifejezi a magyar szó) ellenkezik, szembeszegül Isten tervével, az ellen hat. Azonban az Újszövetség egy másik értelemben is használja ugyanezt a szót, mégpedig a rómaiakhoz írt levél ötödik fejezetében. Itt Pál a bűnös embert nevezi Isten ellenségének - vagyis azt az embert, aki a nagybetűs Ellenséggel, az ördöggel tart Isten ellenében.

Mit is jelent hát az, hogy az ellenség konkolyt vet az úr, a gazda földjébe? Tudjuk, hogy "a mag Isten igéje" (Lk 8,11). A magvető az, aki Isten igéjét hirdeti, vagyis elsődlegesen Jézus, az egyes keresztény ember az ő központi "magvetői" szolgálatában részesedve válhat maga is magvetővé. Így világos, hogy a gazda nem lehet más, mint maga az Atya - ez még világosabb, ha figyelembe vesszük, hogy a görög szó pontos fordítása így hangzik: "a ház ura", vagyis a családatya, a pater familias. Az ördög az ő ellensége, aki azon igyekszik, hogy ha jó földbe is kerül a mag - s a múlt vasárnapi evangéliumból tudjuk, milyen nehéz ez, hisz csak minden negyedik mag került jó földbe -, akkor se hozzon bő termést, a gaz fojtsa el azt.

Mi is tulajdonképpen ez a konkoly, görög-latin szóval zizánia? Ha a jó mag Isten igéje, az Evangélium, akkor a gyom ennek ellentettje, az anti-evangélium. Tudjuk nagyon jól, hogy az ördög a megtévesztés mestere, aki a kezdetektől hamis, aki a "hazugság atyja", miként azt Jézus maga kijelenti. A jó föld készségesen fogadja a magot, nem engedi azt sem kiszáradni, sem másképpen elpusztulni. Milyen utat választ hát az Ellenség? A megtévesztését, a hamisságét. Az Evangélium erejét ál-Evangéliummal akarja gyengíteni megtörni. A magvető Krisztussal a konkolyvető Antikrisztus áll szemben. A szántóföld, a jó talaj kettejük harcának színtere.

Jézusnak ez a példabeszéde mintha prófécia lenne, amely végigkíséri az egyháztörténelmet - hisz minden század kitermelte a maga anti-evangéliumát; vagyis azt a tanítást, ami nagyon krisztusinak, nagyon szépnek, nagyon tetszetősnek, nagyon meggyőzőnek hatott, de végső soron az Evangéliumhoz való hűségtől távolította el a szíveket. Ilyen volt a különféle eretnekségek sora, vagy kevésbé erős formában a mindenkor divatos korszellem, meggyőződés vagy világnézet úgymond "beemelése" a hitbe, a kereszténységbe. Veszélyes pillanatok ezek az Egyház életében, hisz Péter apostollal mi is valljuk: "Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom". Amink van, az a názáreti Jézus neve, Evangéliuma, amelyet át kell adnunk - minden egyes morzsája egy ál-evangéliumnak az egyetlen értékünktől, egyetlen gazdagságunktól foszt meg minket, s nem csak minket, hanem mindazokat is, akik általunk ismerhetnék meg Krisztus Örömhírét.

Az evangéliumi szakasz végkicsengése azonban korántsem negatív, sőt! A szolgák azonnal cselekednének, azonnal irtanák a gyomot, ám a gazda megálljt parancsol nekik. Amíg nem jön el az aratás ideje, amíg nem ér be a kalász, addig nem lehet a konkolyt egyértelműen megkülönböztetni a tiszta búzától. Várni kell, hogy az ítélet helyes legyen - inkább nőjön a konkoly is, mintsem hogy egyetlen szál búza elvesszen. Isten türelme, mondhatni nagyvonalúsága lenyűgöző, irgalma pedig megdöbbentő. A türelem végső soron a jóság diadalává válik a rossz fölött, amely nem engedi, hogy a jónak egyetlen picinyke darabja is elvesszen azért, hogy radikálisan elpusztuljon a gonosz. Szinte önkéntelenül is felrémlik az Istennel alkudozó Ábrahám alakja, aki ráveszi az Urat, hogy akár csak egy maréknyi igazért óvja meg Szodomát és Gomorrát. Isten irgalmas, ez a lényege. Győzelme biztos, nem siet. Az aratásra készen áll, nem kell kapkodnia. Isten erejének, irgalmas erejének evangéliuma ez a szakasz.

Mindez azonban figyelmeztet bennünket is. Hányszor csapunk fel mi magunk kéretlenül is olyan buzgó szolgának, aki azonnal irtaná a konkolyt! Hányszor sürgetjük mi magunk is az ítéletet! Hányszor mondjuk ki gyors, meg nem fontolt ítélettel, mi a jó s mi a rossz, mi a búza s mi a konkoly! Hányszor feledjük a jézusi bölcsességet, hogy csakis az érés legvégén, a megérett gyümölcsről lehet felismerni a fát, a bimbóról még nem!

Óvnunk és védenünk kell az Evangélium tisztaságát, egyetlen kincsünket. Tartózkodnunk kell a konkoly magvaitól, az ál-evangéliumoktól. Ez azonban nem azt jelenti, hogy túlbuzgók legyünk az ítélkezésben, vagy pedig hogy türelmetlenek legyünk embertársainkkal szemben, akik esetleg teljesen másképp akarják megélni az Evangéliumot, mint ahogy azt mi tesszük. Az, hogy két kalász más, még nem jelenti azt, hogy az egyik konkoly - csak éppen másképp nőnek, de ugyanúgy meghozzák a maguk termését. Így hát vigyázzunk: türelmesen legyünk hűségesek, alázatosan igazak!