Évközi 17. Vasárnap - A-év

Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliumi perikópája összetett, négy részből álló szakasz: a három példabeszédet (az elrejtett kincsről, az igazgyöngyről és a hálóról) Jézus összegző, figyelmeztető szavai zárják le. Bár az olvasmányos rend engedélyez egy rövidebb formát (amelyben csak az első két példabeszéd szerepel), mégis érdemes a teljes szöveget néznünk.

Az első két példabeszéd tartalma igen közel áll egymáshoz: mindkettőben egy olyan emberről van szó, aki egészen váratlanul igen nagy értékre talál, amelynek megszerzéséért mindenét kész odaadni. A hasonlat két jelentéssíkot zár magába: az egyik lényege a megtalált érték végtelen nagyságában áll, a másik pedig az ember viselkedésére hívja fel figyelmünket. Isten Országa olyan kincs, amelynek megszerzéséért semmilyen ár nem lehet drága, amely önmagában felülmúlja az ember minden várakozását. Isten Országa sokszor a legváratlanabb helyen és időben tűnik elénk: életünk egy eseményében, egy mondatban, egy emberi gesztusban, egy jelben mutatkozik meg evangéliumi fénye, amely mindennél erősebb, teljesebb, értékesebb. Természetesen ennek észrevevéséhez alapvetően szükséges az emberi készség, az emberi nyitottság - a földbe rejtett kincset teljesen véletlenül megtalálni nem lehet, figyelmetlenül bandukolva soha nem botlunk bele. A földbe van az rejtve - vagyis ásni, keresni kell. Lehet, hogy nem is a kincset keressük, lehet, hogy nem is a megtalálásáért ásunk, de ásni kell, tenni kell, hogy fellelhessük. Ugyanígy van ez a gyönggyel is: szakértő szem, figyelmes pillantás kell ahhoz, hogy az ember az egyetlen igazán értékes gyöngyöt megtalálja. A legtöbbet érő gyöngyöt az leli meg, aki szakértője a gyöngyöknek, ékszereknek - véletlenül abba sem lehet belebotlani. Ez figyelmeztet bennünket, hogy Isten Országának végtelen értéke csak az előtt tárul fel, aki kész nem csak a hallásra, hanem a meghallásra is, nem csak a nézésre, de a látásra is. A szív nyitottságára, érzékenységére van szükség ahhoz, hogy Isten Országát megleljük, megtaláljuk. Ahhoz, hogy az írásban értelmes szavakat lássunk, tudni kell az írásjeleket olvasni - ahhoz, hogy Isten Országának jeleit megértsük, tudni kell felfogni és értelmezni azokat a jeleket.

De mindez már átvezet bennünket a másik jelentés-dimenzióba, vagyis az emberi magatartás világába. Itt azt látjuk, hogy mindkét ember - a kincs megtalálója és a gyöngykereskedő - azonnal mindenét kész odaadni. Ehhez az még nem elég, hogy pusztán felismerik az eléjük került rendkívüli értéket, valami többre van szükség ahhoz, hogy az ember mindenét kész legyen odaadni. Az első példabeszédben találjuk meg ennek a magatartásnak a kulcsát: az ember "boldogan elment", szó szerinti fordításban mondhatnánk: "örömmel elment". A megtalálás nem csak felismerteti velünk az értéket, de egyszersmind örömmel tölt el. Az Újszövetség egyik alapmotívuma ez az öröm, amely mind az evangéliumokban, mind a páli levelekben is oly sokszor visszaköszön. Ennek pedig az az oka, hogy Isten Országának, az Evangélium által meghirdetett Királyságnak lényegi eleme ez: "menj be urad örömébe" (Mt 25,21) - áll Jézus egyik példabeszédének a végén. Az öröm Isten Országának ismertetőjegye. A kincset találó ember öröme valójában a célba érő, beteljesülő ember öröme.

A végtelen érték s az örömmel mindent feláldozó emberi magatartás kontrasztjaként ott áll a harmadik példabeszéd, a szétválasztás, az ítélet megjövendölése, amely - a konkolyról szóló múltkori példabeszédhez hasonlatosan - a "világ végének" motívumát hívja elő. A kemence, az angyalok kivonulása, a szétválogatás képe ismét visszatér, emlékeztetve arra, hogy Isten Országa örömhír, de egyben felelősség is. Nem puszta lehetőség, de egyszersmind kötelesség is az ember számára. Ha ezt az oldalát, síkját elfeledjük Isten Országának, akkor Jézus Krisztus Evangéliumát hamisítjuk meg. Van ítélet, van kárhozat mindazokra, akiknek volt szemük, de nem láttak, volt fülük, de nem hallottak, akiknek késedelmes volt a szívük az örömhír elfogadására.

Azonban nem puszta fenyegetés ez a harmadik példabeszéd, hisz utána következik Jézusnak az a mondása, amely lezárja a mennyek országáról szóló példabeszédek füzérét. A "mennyek országában jártas írástudó", vagyis az, aki egyfelől megismerte (már amennyire az emberileg lehetséges) az isteni titkokat, másfelől azokat meg is tudja ismertetni másokkal, valóban családapa. Segíthet, a fülek hallását, a szemek látását, a szívek felfogását finomíthatja, kincstárából előhozhat olyan gazdagságot, amely segítségére van a kisdedeknek, vagyis azoknak, akiknek a hite, készsége még fejletlen, gyenge. Jézus itt egyértelművé teszi, hogy nem csak a puszta lelkesedésre és hatalmas szavakra, lelki lángolásra van szükség, hanem az elmélyült, nyugodt és kiegyensúlyozott hitismeretre is - amely Istentől tanul, s ezáltal képes tanítani.

Ezt az ívet szemlélve áll elénk Jézus csodálatos tanítása Isten Országáról, amely oly érték, hogy érte az ember örömmel odaad bármit is, s amelynek felelősségét, küldetését felvállalva kész segíteni azokat, akik még nem fedezték fel életük szántójában a kincset. Keresztény élethivatásunk ez: nem csak önmagunk üdvösségét munkálni, de magunkra vállalni a mellettünk élők, az Istentől ránk bízottak üdvözülésének segítését is. Nem csak csodálni örömmel Isten Országának gazdagságát, de meg is osztani azt másokkal. Mi készen állunk meglátni és meghallani Isten Országát, észrevenni azt életünkben? Megvan bennünk az öröm, amely egyértelmű jele a megtalálásnak? Ha nem, akkor miért nem keressük? Ha igen, akkor pedig osztogatjuk is azt, előhozzuk kincseinkből a régit és az újat a többiek javára?