Évközi 18. Vasárnap - A-év

Az évközi tizennyolcadik vasárnap evangéliuma a kenyérszaporítás történetét beszéli el. Az első, átvezető versek drámaiak - Jézus értesül Keresztelő János haláláról, s ennek hatására úgy dönt, hogy visszavonul egy magányos helyre. Minden bizonnyal az állhatott döntése hátterében, hogy "még nem jött el az ő ideje", vagyis az Atya akaratát követve ő ekkor még kitér a kegyetlen veszély elől. Azonban az emberek értesülnek erről, s a hír futótűzként terjed: gyalogszerrel innen-onnan összegyűlnek, s már várják Jézust, amikor a tó másik partján kiszáll a csónakból.

A helyzet szívbe markoló. Jézus visszavonulna - lehet, hogy saját döntését az is befolyásolta, hogy pihenést akart engedélyezni az apostoloknak -, ám a nép rohan utána. Az emberek ki vannak éhezve Isten Országának örömhírére, annyira nincs senkijük, hogy lélekvesztve futnak Jézus után, minden áldozatra képesek, csak hogy egyetlen szót is halljanak tőle. És a Messiásnak - mint már oly sokszor láthattuk - megesett a szíve ezeken az embereken. Kiszolgáltatottságuk, éhségük, gazdátlanságuk megrendíti a Megváltót. A negyedik euchariszitikus imában ezt olvashatjuk: Jézus nem ment el részvét nélkül semmilyen emberi ínség mellett - itt is ennek példáját látjuk. Minden józan belátását, megfontolt döntését félreteszi, amikor a népről, a pásztor nélküli juhokról van szó. Teljesen odaadja magát értük - nem csak kereszthalálában, de élete minden egyes pillanatában is.

Isten ember iránti részvétének csodálatos és különleges jele a beteggyógyítás, hisz abban Isten Országának evangéliuma a legelemibb erővel valósul meg. A bénák meggyógyulnak, a sánták látnak, a vakok hallanak, a némák pedig hirdetik az örömhírt. Az ember lelki elveszettségében, sivárságában forrás fakad, a lelki éhséget maga Isten csillapítja.

Ezen a ponton azonban a történet fordulatot vesz, hisz a tanítványok felhívják Jézus figyelmét arra, hogy a lelki éhség mellett létezik a testi éhség, s az idő előre haladtával immár haza kellene küldeni a népet. A Megváltó ekkor már tudja, mit szándékozik tenni, bár a tanítványok még értetlenkednek. Mozdulatai, gesztusai, szavai ünnepélyesek és egyértelműen az Utolsó Vacsorát, az Eucharisztiát idézik. Már az egyházatyák felhívják arra a figyelmünket, hogy a csoda, a pillanat egyszeri értékességét jelenti a rövid megjegyzés: "szemét az égre emelte". Eltekintve a kenyér megáldásától az Utolsó Vacsorán, csak két esetben írja le ezt az evangélium: Lázár feltámasztásakor (vö. Jn 11,41) és a főpapi ima során, amikor Jézus azt kéri az Atyától, hogy dicsőítse meg őt, miképpen ő is megdicsőítette az Atya nevét (vö. Jn 17,1). Ez mindenképpen jelzi, hogy a kenyérszaporítás nem egy úgymond "egyszerű" csodája Jézusnak, abban különös isteni kinyilatkoztatás válik megragadhatóvá.

Ez a kinyilatkoztatás pedig az evangéliumi sorok betűjébe van írva:

"szemét az égre emelte" - Jézust az Atya küldte, Jézus az Atya erejének megnyilatkozása az emberek előtt, ők teljes egységben vannak, a Megváltás művében az Atya akarata s az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus elválaszthatatlanok.

"áldást mondott" - Jézus a mennyei Atya áldásának elhozója, lehívója; ő, aki átokká lett értünk, maga az Atya áldása az emberiség számára.

"megtörte a kenyereket" - a közösség megosztásból születik, s így van ez a kenyérszaporítás csodájakor is: a földre letelepített embereket, akik különböző városokból, népekből, társadalmi rétegekből származtak, Jézus igehirdetése, az abba vetett hit, s az általa megáldott és megtört kenyér közösségé, eggyé teszi.

"odaadta a tanítványoknak" - nem Jézus maga osztja ki a kenyeret az embereknek, hanem tanítványai (amely megnevezés itt a tizenkét apostolra vonatkozik) révén akarja a megáldott és megtört kenyérben részeltetni az egybegyűlteket. Mintha az Egyház előképét látnánk ebben, az Egyházét, amely az Atya akaratából, Krisztus által a Szentlélekben alapíttatott, de amely egyszersmind apostoli, az apostolok sziklaalapján áll, mert a hitet nem közvetlenül Jézus kezéből, hanem az apostolok hithirdetése, közvetítése által bírja.

"a tanítványok pedig odaadták az embereknek" - a tanítvány, az apostol így teljesíti be a küldetését: ingyen továbbadja, amit maga is kapott, gondnokává lesz a rábízott javaknak, mindezt az emberekért. Amit kapott, nem önmagának és önmagáért, hanem másokért kapta.

Ha összeolvassuk ezeket a sorokat, ezt kapjuk: "szemét az égre emelve áldást mondott, megtörte a kenyereket, tanítványainak adta" - szó szerint az átváltoztatás szavainak bevezetése az Utolsó Vacsorán s minden egyes szentmisében. Mindez még csak előkép, hisz a legmélyebb értelmű szavak, az átváltoztatás szavai még nem hangzanak el; de már itt előre látjuk Jézus szándékát: a hithirdetést hallgató, az Örömhírt befogadó, hitbeli közösséget, amelyet a megáldott, megtört és megosztott, apostolok által kiosztott kenyér tesz eggyé.

Mi is a kenyérszaporítás közössége, népe vagyunk. Mi is magányosan, elveszetten élünk saját kis világunk sivárságában, azonban a Megváltó szíve megesik rajtunk. Segítségünkre siet és felemel. Nem csak hirdeti Isten Országa örömhírét, hanem erejével hatékonyan jelenvalóvá is teszi azt közöttünk. Nekünk azonban hallgatni kell őrá, le kell telepedni őköréje, el kell fogadni az apostolok kezéből a megtört kenyeret, s a kapottat továbbadni. Valóban részt veszünk a hitnek e csodálatos folyamában? Készek vagyunk a hit jézusi útjára: vagyis Isten szavára hallgatva, közösségben, megosztásban élve, megajándékozottság és ajándékozás erőterében törekedni Isten országa felé?