Évközi 19. Vasárnap - A-év

Az évközi tizenkilencedik vasárnap evangéliumának azzal kezdődik, hogy Jézus elbocsátja a népet, amely a kenyérszaporítás csodájának részese, tanúja volt. Nem feledhetjük, hogy Keresztelő János halálhíre késztette Jézust egy magányos helyre, s az emberek iránit együttérzése miatt gyógyított beteget körükben, tett csodát, amikor ők mégiscsak utána mentek. A kenyérszaporítás után azonban megint egyedül akar maradni Jézus - fel akar menni a hegyre imádkozni. Minden bizonnyal még ugyanazok a gondolatok forronghattak lelkében, amelyek miatt a kenyérszaporítás előtt is vissza akart vonulni egy magányos helyre. A tanítványokat előre küldi a csónakkal - az imádság, Jézus belső, drámai párbeszéde az Atyával a teljes magányban kell, hogy lejátszódjék.

A tanítványok pedig csónakba szállnak, s elindulnak. Minden bizonnyal nem is sejtik, hogy az éjszaka során a hit egy különös élményszerű megélésében lesz részük. Három mondattal írja le Máté evangélista a csónakban ülő tanítványok sajátos helyzetét:

"egy stádiumnyira eltávolodtak a parttól" - a tó közepén járnak, teljes magányban, messze minden emberi társaságtól, segítségtől. A tanítványok kis közössége teljesen magára hagyatva utazik a tó közepén.

"ellenszél fújt" - a hajósok kiszolgáltatottságát még erősebben érzékelteti a tény, hogy ellenszéllel szemben kell haladniuk a túlsó part felé, s emberi erőfeszítéseik oly gyengének, kevésnek tűnnek.

"a negyedik őrváltás idején" - ez már az utolsó őrváltás, az éjszaka a vége felé közeledik. Mintha Jézus szándékosan megváratná tanítványait - a magányos éjszaka, az ellenszéllel való küzdelem legutolsó idején, szakaszában jelenik csak meg.

Ekkor közeledik a Megváltó alakja a vízen. A nehéz, talán félelmekkel terhes éjszaka végén egyáltalán nem meglepő, hogy a tanítványok először szellemre, gonosz jelenésre gyanakodnak, holott épp előző délután láthatták, hogy Krisztus úr a természeti törvények fölött is. Péter jelet akar - parancsolja meg Jézus, hogy ő is hozzá hasonlatosan járhasson a vízen. Jézus megteszi ezt. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy nagyon fontos apró mozzanatot: Péter nem azt kéri, hogy járhasson a vízen, hanem azt, hogy Jézushoz mehessen a vízen. Más szóval az apostol nem pusztán egy öncélú csodát, isteni erődemonstrációt szeretne, hanem Jézushoz akar eljutni a tenger közepén, a háborgó hullámok és ellenszél közepette. Ezt adja meg neki Jézus.

Hogy mennyire így van, azt mutatja az is, hogy amíg az apostol Jézusra néz, Jézust tartja szemében, felé halad, addig a víz színén van. Mihelyst azonban mással kezd el törődni, másra fordítja szemeit - a szélre, a viharra, a hullámokra - máris süllyedni kezd. Nem Jézusra tekintett, s ekkor félelem fogta el. A "Ments meg, Uram" kiáltás megkapó, hisz erről Jeromos azt írja: "Bár lángolt az isteni hit, az emberi törékenység mégis a mélybe húzta". Az ember Istenhez vezető útja önerőből nem járható be, mert saját gyarlóságunk, töredékességünk lehúz. Jézus kell, hogy megfogja a kezünket és felemeljen.

Jézus ereje azonban nem csak ebben a történésben mutatkozik meg. Mihelyst beszáll Péterrel a bárkába, a szél eláll. A János evangéliumában szereplő szövegrészlet pedig hozzáteszi, hogy ekkor azonnal megérkeztek a helyre, ahová menni szándékoztak (vö. Jn 6,21). Amikor Jézus ott van, beszáll az emberek bárkájába, akkor megszűnik kiszolgáltatottságuk, a vihar elül, s az ember - talán maga sem tudja, hogyan - célba ér.

Az evangéliumi szakaszt tehát felfoghatjuk úgy is, mint a hitben való élet allegóriáját. Mindannyian sokszor letelepedtünk Jézus köré, hallgatni az ő tanítását, hányszor és hányszor részesedtünk az általa megáldott és megtört kenyérből. Azonban mindahányszor útra lettünk bocsátva. A kenyértörés csodálatos helyén nem maradhatunk, útra kell kelnünk - "Menjetek", mondja a pap Krisztus személyében a szentmise végén.

Az utunk kivezet egy olyan földre, amely a hit és a bizalom próbája. Sokszor stádiumnyira kerülünk az emberi segítségtől és társaságtól. Magunkra maradunk, s megtapasztaljunk kiszolgáltatottságunkat, erőtlenségünket. Ellenszél fúj, vagyis terveink kudarcot vallanak, ellen-erők hatnak életünkben, amelyek visszahúznak, lenyomnak. Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnik, s úgy érezzük, Jézus már soha nem érkezik meg.

Azonban az utolsó őrségváltás idején, a nehéz harcban mégis megjelenik. Menekülhetünk előle, mondhatjuk: "Szellem", kitérhetünk előle - vagy megtehetjük az egyedül helyeset: Péterhez hasonlatosan elindulhatunk felé. Önnön félelmeink háborgó hullámai, harcaink szelei fölött kell hidat vernünk Jézus felé, tudva, hogy valójában az ő ereje vezeti lépteinket a hatalmas mélységek fölött. Csak rá kell tekintenünk, csak ő kell, hogy a szemeink előtt lebegjen, s akkor nem fogunk süllyedni. Ha a félelmek, ha a külső tényezők, ha a bizonytalanságok elvonják figyelmünket Jézusról, süllyedni fogunk. Ám ha végül mégis megérkezünk hozzá, akkor vihar elül, akkor a csónak partot ér.

Nem mitikus történet Péter vízenjárása - hanem mindannyiunk élettapasztalata a hitben. Számunkra is eljön a perc, amikor nem lehet tovább halogatni: minden félelem, minden aggódás és bizonytalanság ellenére el kell hagyni a csónakot, az emberi önerőből tákolt látszólagos biztonságot, s el kell indulni minden gyengeségünk és gyarlóságunk örvénye fölött Jézus, a valódi biztonság felé, akiben békét, nyugalmat találunk, s akiben elérjük célunkat, amely felé úton vagyunk.