Évközi 20. Vasárnap - A-év

Az évközi huszadik vasárnap evangéliuma egy érdekes elbeszélést állít szemeink elé. Jézus visszavonul Galileából Tírusz és Szidon vidékére. Ha visszaemlékezünk, már két hete a kenyérszaporításról szóló részben is hallottunk erről, hogy Jézus - meghallva Keresztelő János halálhírét - vissza akar vonulni egy magányos helyre, s ugyanez a motívum felfedezhető a múlt vasárnapi evangéliumban is. Mondhatjuk azt, hogy a Máté evangéliumának ezen részében rögzített események, Jézus életének ez a szakasza messiási tudatának elmélyülését, az Atya akaratának igen intenzív keresését jelenti (többször is visszavonul egyedül hosszasan imádkozni). Most kerüli a nagy tömegeket, feltűnés nélkül akar járni-kelni. Erre azonban saját hazájában nincs lehetősége, így pogány földre lép, jóllehet kevéssel korábban ő maga parancsolta a tizenkettő kiküldésekor: "Ne lépjetek a pogányokhoz vezető útra!" (Mt 10,5).

Azonban itt sem marad rejtve, itt is van valaki, aki felismeri. Hiába van idegen vidéken, mégis megszólítja a kánaáni asszony. Jézus nem válaszol, igyekszik kitérni a találkozás elől, de a helyzet igen nehéz, hisz az asszony folyamatosan kiáltozik utána, követi az úton - ezáltal minden bizonnyal nagy feltűnést keltve. Már a tanítványok érzik kínosnak ezt a szituációt, és szólnak Jézusnak: "Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!".

Jézus még ekkor is igyekszik kitérni az asszonnyal való találkozás, szóváltás elől, s igen keményen szólal meg: "Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól". Azonban az asszony kitart, s most már beérve Jézust, leborul előtte: "Uram, segíts rajtam!" Szavai azért meglepőek, mert ő pogány. Már az evangélium elején így szólította meg Jézust: "Uram, Dávid fia, könyörülj rajtam!"; most is Urának nevezi Jézust. Nem zsidó ember szájából furcsák ezek a szavak, hisz a Dávid házából származó Messiásba vetett hitet vallják meg. Hogy az asszony szíve mélyén mi lakozott, nem tudhatjuk. Talán csak a zsidó határvidéken élve ismerte meg ezeket a kifejezéseket, talán maga is érzett vonzódást a zsidó hithez - egy bizonyos, pogány létére a választott nép hitébe, hitvilágába lép be szavaival, elismerve Jézusban az ószövetségi ígéretek teljesedését.

Jézus azonban hajthatatlan, még egy ilyen nagymérvű odaadás, ilyen megindító megalázkodás sem tántorítja el: "Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak". Az asszony, bármennyire is megvallja pogány létére messiási hitét, mégis csak kutya az asztalnál, amelyet a gyermekeknek, szövetség népének terítettek meg. Az asszony azonban - csodák csodája - nem sértődik meg, hanem elfogadja a hasonlatot, belehelyezi magát. Ez a végső megalázkodás, önmaga kicsinységének, értéktelenségének és bűnösségének elfogadása olyannyira megindítja Jézust, hogy maga is elcsodálkozik: "Asszony! Nagy a te hited!" Hasonló csodálkozással Jézus részéről csak a pogány százados esetében találkozunk.

A sorok között különös belső folyamatot figyelhetünk meg Jézusban. Megkeresztelkedése után a zsidó városokat keresi fel, a választott nép körében tanít és művel csodákat. A zsidók Messiásaként lép fel, az Ószövetség beteljesítőjeként. Azonban Máté evangéliumának ebben a középső szakaszában folyamatos változás következik be, amely apró jelekben látható csak, de végül oda vezet, hogy Jézus messiási öntudata egyetemessé tágul, olyannyira, hogy Máté evangéliumának végén már ezt olvassuk: "Menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!" (Mt 28,18). Ezt a Jézus egész nyilvános működésén átívelő folyamatot sokan és sokféleképpen értelmezték: egyesek szerint a zsidók elutasító magatartása fordítja (mintegy ellenhatásként) Jézust a pogányok felé. Mások szerint Jézus maga csak a választott néphez intézi tanítását és csodáit - a pogányokhoz az apostoloknak kell elvinniük az Örömhírt. Megint mások szerint a szenvedés, a kereszthalál és a húsvéti események jelentik a krisztusi küldetés megnyílását az egész emberiség felé. Egy bizonyos: az Istenember Jézus Krisztus élete emberi életút is, olyan életút, amelynek során tudata és öntudata lassan, lépésről lépésre mélyül el az Atya tervében. Jézus - bár valóságos Isten - emberként mégis imádkozik az Atyához, hogy mind teljesebben megértse, felfogja az ő akaratát, s azt be tudja teljesíteni életében.

Vagyis a kánaáni asszony története az ember Jézus életútjának egy igen érdekes és tanulságos folyamatát mutatja be: az Atya akaratába való fokozatos, napról napra újra megtörténő belehelyezkedést. Igen szépen érzékelteti mindezt a Zsidókhoz írt levél egy szakasza: "[Krisztus] Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki..." (5,7-9). Az emberré lett Isten engedelmességet tanul - holott ez a Fiú lényéhez tartozik a Szentháromságban: engedelmes az Atyának.

Az evangéliumi szakasz tehát nem csak az asszonyt állítja elénk, mint a hit csodáját, hanem Jézust is, mint az Istennel egyesült élet példáját. Mert az ilyen élet folyamatosan úton van: imádkozik s tanul. Tanulja az engedelmességet, tanulja az Atya akaratát, amellyel mind jobban igyekszik egyesülni. Ezért kész még önmagát is feláldozni, önmagát is megkérdőjelezhetővé tenni Isten akaratának színe előtt. Krisztus a lelki nagyság példája - én tudom-e követni őt? Kész vagyok-e életemet, mint a tanulás, a csiszolódás folyamatát felfogni, s az ebből fakadó következményeket komolyan venni? Igyekszem-e azon, hogy életem eseményeit Isten fényébe állítsam, s általuk engedjem megkérdőjelezni a legbiztosabbnak vélt meggyőződéseimet is Istenért? A hit egyszerre bizonyosság és lelki érzékenység, az Isten kezétől való formálhatóság állapota - ezt soha ne feledjük!