Évközi 21. Vasárnap - A-év

Az évközi huszonegyedik vasárnap evangéliumi szakasz jól ismert történés beszél el: Péter megvallja, hogy Jézus az Isten fia; a Megváltó pedig kimondja azon szavakat, amelyek a katolikus egyházban különös jelentőségre és fontosságra tettek szert: Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem Egyházamat. Talán éppen az a tény, hogy számunkra katolikusok számára oly fontosak a péteri szolgálat egyik bibliai megalapozását jelentő sorok, sokszor igen kevés figyelmet szentelünk a párbeszéd első felének - épp ezért most elmélkedésünkben ehhez a részhez szeretnénk gondolatainkat fűzni.

Jézus elhagyva Tirusz és Szidon vidékét, ahol a kánaáni asszony története lejátszódott, most Fülöp Cezáreája felé veszi az irányt, vagyis még mindig nem akar visszatérni a zsidó nép által lakott tartományokba. Útközben kerül sor a beszélgetésre, amelyet Jézus kérdése indít meg: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" A válaszok a korabeli zsidó vallásos hit egész színskáláját felmutatják: van, aki a holtaiból feltámadt Keresztelőnek tartja, van, aki az újjászületett Jeremiásnak, sőt olyan is, aki a messiási idő közvetlen előfutáraként Illést látja benne. Jézus tovább kérdez, s most az apostolok saját vélekedésére kíváncsi. Érdekes, hogy míg az első esetben minden apostol egyszerre válaszolt, most csak Péter szólal meg: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia".

Ennek a válasznak minden szava rendkívüli jelentőséggel bír.

A görög Krisztus szó ennyit tesz: felkent, s mint ilyen, a Messiás egyértelmű megjelölésének számított a zsidóság körében. Vagyis Péter azt vallja meg, hogy nem előfutárról, prófétáról, előjelről van szó, hanem magáról Isten Felkentjéről - vagyis az idő betelt, elérkezett a messiási pillanat, Isten Országa helyreáll, a mindenható megmentő ereje megmutatkozik.

Azonban Péter tovább megy: "az élő Isten Fia". Az Ószövetségben Jahve szokott jelzője volt ez: "élő", ezáltal a választott nép azt a hitét fejezte ki, hogy minden más isten - legyen az bálvány vagy csak szellemi istenkép - halott, ami egyszersmind kifejezi, hogy tehetetlen, értelmetlen, sőt tulajdonképpen semmi. Velük áll szemben az egyetlen és egyedül élő Isten. Az ő Fia a Krisztus, a Felkent. Bár ezt a címet az Ószövetség használta, Jézus korára egy-két kivételtől eltekintve eltűnt. A qumráni tekercsekben találkozunk vele, mint misztikus személlyel, aki a végidővel áll kapcsolatban. Mindazonáltal azt kell mondanunk, hogy ezt a kifejezést Jézus sajátos módon használta, sajátos tartalommal töltötte meg - éppen azáltal, hogy ő a fiúságát nem ószövetségi, nem is qumráni módon, hanem az Istenhez mint Atyához fűződő kapcsolata, benső egysége révén értelmezi. Péter tehát válaszával azt is kifejezésre juttatja, hogy igen mélyen megértette Jézus messiási tanításának ezt az elemét, számára Jézus messiási volta azonosult azzal az öntudatával, hogy ő az Atya valóságos, nem pusztán örökbefogadott vagy lelki Fia.

És ezen a ponton mutatkozik meg az alapvető különbség Péter és a többi apostol válasza között. Az apostolok emberi síkon szemlélték Jézus személyét: Istentől meghívott, felkent, kiválasztott prófétát láttak benne. Azonban Péter felfogja a többet is: Jézus nem pusztán úgy fia Istennek, mint ahogy azt átvitt értelemben az Ószövetség némely esetben a királyról vagy a prófétáról mondja. A názáreti Jézus a Messiás, aki az élő Istennek valóságos fia. Ha mindezen szempontokat egyszerre szemléljük, akkor megértjük Péter válaszának egyedülálló erejét és mélységét.

És éppen mivel ily sajátos és a korabeli vallási felfogás számára akár még botrányos is lehetett Péter vallomása, érthető, hogy Jézus az apostolok lelkére köti, hogy senkinek el ne mondják azt, ami ebben az egyszerű mondatban kifejezésre jutott. Hogy mennyire nagy súlya lehetett ezeknek a szavaknak, azt mutatja az is, hogy a legújabb kutatások épp erre, vagyis Jézus egészen sajátos messiási öntudatára helyezik a hangsúlyt a keresztre feszítést, Jézus zsidók részéről történő elutasítását vizsgálva. Azt is mondhatnánk, hogy a péteri mondat mintha vízválasztó lenne: aki ezt megvallja, az Isten bölcsességében részesül, az mintegy beleöltözik Krisztusba - és ellenkezőleg: a legtöbben épp ezért utasítják majd el őt, úgy a választott népből, mint a későbbi századok során az egész emberiségből. Mert ebbe a mondatba - az ószövetségi próféciák útját követve - bele van foglalva a Jézus egyetlenségébe és istenfiúságának egyedülállóságába vetett hit is.

Ezért valami módon a jézusi kérdés - "Hát ti kinek tartotok engem?" - bennünket is megszólít, minket is válaszra hív. Hisz ez nem csak kétezer éve, de ma is vízválasztó. Amíg Jézust azon az emberi szinten látjuk, fogadjuk el, mint ahogy az apostolok első válasza, addig távol vagyunk tőle. Jézus nem guru, bölcs, emberbarát, mester, csodarabbi. Ő az élő Istennek a valóságos Fia, Isten fölkentje, aki a világba jött, hogy megmentse, ami elveszett, és életet ajándékozott a benne hívőknek. Hisz nincs más név az ég alatt, amelyben üdvözülhetnénk, csakis Jézus Krisztusé. Számomra ki Jézus? Én ki tudom mondani oly egyszerűen, és mégis mély értelműen a belé vetett hitemet, mint ahogyan azt Péter tette? Számomra ki Jézus? Meg tudom-e egyáltalán kielégítően fogalmazni a választ, vagy csak hittanórán, templomban hallott szavakat ismétlek el, belső meggyőződés nélkül? Kicsoda nekem Jézus? Ez a kérdés ösztönözzön, buzdítson és bátorítson - s ha mi is megtaláljuk a magunk válaszát, mint egykor Péter, akkor hozzánk is szól majd Jézus válasza: "Boldog vagy, mert az én mennyei Atyám nyilatkoztatta ki ezt neked!"