Évközi 22. Vasárnap - A-év

Az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliuma ott folytatódik, ahol az előző vasárnapé abbamaradt - Jézus és az apostolok, Jézus és Péter párbeszédének második része ez. Míg az első rész - Péter hitvallása révén - Jézusi messiási, krisztusi mivolta megmutatkozását s a péteri szolgálat megalapítását beszéli el, addig a második rész ugyannak a beszédnek a kiteljesedését hozza. Péter megvallotta, hogy a Názáreti Jézus a Krisztus (vagyis Messiás), az élő Isten Fia - most pedig Jézus maga tárja fel, hogy mit jelent az ő messiási küldetése.

Ez jelenti a döbbenetet Péter - és bizonnyal a többi háttérben álló apostol - számára. A Messiás, felkent szó ugyanis számukra az Ószövetség értelmezési horizontjában állt, ahol a szentírók azt többször alkalmazták a királyra (vö. Zsolt 18,51; 89,39-52; 132,10-17) vagy a papra (Lev 4,3-5). Az zsidó apokaliptikus irodalom pedig már egészen dicső és diadalmas fénybe öltözteti a jövendő Messiást, aki az ég felhőin érkezik, aki hatalommal jön, aki király lesz Dávid házából, s helyreállítja Izrael királyságát - a qumráni iratokban is találunk ilyen jellegű szövegrészleteket. Minden bizonnyal ezek a gondolatok lebeghettek Péter szeme előtt, amikor (a mennyei Atya kegyelme által vezérelve) kiejtette vallomása szavait. Ami a legmegrendítőbb: ennek a vallomásnak a szavai igazak és mélységükben tárják fel Krisztus küldetését - azonban a szavak emberi kiejtője nem érti őket illetve nem érti őket helyesen.

Ezért Jézus - tudva, hogy az ő messiási mivolta micsoda lelkesedést és milyen hamis várakozásokat kelthet az emberek körében - felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy az ő küldetése más síkon zajlik le. Sorsa, áldozata nem ezeket a misztikus messiási várakozásokat fogja beteljesíteni, hanem sokkal inkább az Izajás könyvében megénekelt szenvedő szolga alakjában lép majd a világ színe elé. A dicsőség ragyogása és a minden ellenfelet legyűrő hatalom a feltámadás és a második úrjövet még számunkra is várt, jövőbeli horizontjába helyeződik át.

Péternek mindez nem tetszik. Az evangélium igen plasztikusan írja le reakcióját: "Félrevonta Jézust, és óva intette: -Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!-" Miután Jézus alig pár perccel ezelőtt kősziklának nevezte az első apostolt, most Péter mintha már felhatalmazva érezné magát arra, hogy szinte egyenrangú félként álljon Jézussal szemben. Félrevonja a mestert a többi tanítványtól, óva inti őt - mintha egy tanár vonná félre szónokló diákját. Péter most nem elfogadja a tanítást Jézus szájából, hanem saját hitét, meggyőződését teszi a jézusi tanítás kritériumává. Ha Jézus olyat tanít, ami Péter elgondolásával ellenkezik, akkor ő kész a Mestert meginteni, figyelmeztetni: "Ilyet azért már mégse mondj!" Mennyire emberi, mennyire bennünk is meglévő magatartás ez a krisztusi tanítással szemben!

Jézus válasza igen kemény: "Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!" Aki pár pillanattal ezelőtt kőszikla volt, most sátán. Aki nemrég oldó-kötő hatalmat kapott, most botránkoztat. Az eredeti görög szövegben ezt olvassuk: "hüpage opiszó mou, szátánász" - "menj mögém, menj hátra sátán!" Vagyis Jézus Pétert, aki első volt, s elsőségében még Jézus szavainak is elébe helyezte magát, most hátra, maga mögé küldi - ott van az ő helye. Péternek csak Krisztus szava mögött, annak ereje alatt van hatalma, van helye, apostoli szolgálata csak ott él. Mihelyst ezt a helyét elhagyja, Jézus mellé vagy elé lép, már nem kőszikla ő, hanem sátán, amely szó szerint nem csak vádlót, hanem ellenkezőt is jelent. Sátán, mert emberi okoskodással ellenkezni mer Jézus szavaival.

Mindezt Jézus képes beszéddel fejezi ki: őt kell követnünk (vagyis nem előtt, mellette, hanem mögötte mennünk), felvéve a keresztet (vagyis nem a messiás-királyi hatalomba, hanem Jahve szolgájának szenvedésébe kapaszkodva, azzal eggyé válva saját életünk szenvedéseiben), felvállalva az élet elvesztését (vagyis elfogadva azt, hogy az életem nem az enyém, kaptam, s el is vétetik majd tőlem - ahogy Pál írja: "egyikünk sem csak önmagának él, és egyikünk sem csak önmagának hal meg"). A tét az emberi lélek élete, amely előtt kettős választás áll: vagy ragaszkodik a kősziklához, azaz a péteri vallomás hitéhez; vagy magát a hit normájává, kritériumává téve sátán lesz, vagyis részt vállal a péteri okoskodásban, az emberi megfontolásnak a jézusi tanítással való egy vonalba állításában.

Az utolsó mondat, a második, dicsőség úrjövet említése mintegy pecsét az elhangzottakon. A Messiás szenvedő szolga - a szenvedés után azonban az Atya megdicsőíti őt a feltámadásban, s az utolsó napon bíróvá teszi a világ fölött.

Az evangéliumi szakasz nagyon mélyértelműen figyelmeztet, és rávilágít hitünk egyik alapvető kérdésére: saját emberi elgondolásaink és a jézusi tanítás viszonyára. Ez nem pusztán elméleti kérdés - persze az is, hisz az örök konfliktus az emberi bölcsesség és Isten bölcsessége, a filozófia, a bölcselet és a krisztusi tanítás között itt gyökerezik: hajlandó-e az ember elfogadni a Jézus mögött való haladást, az ő követését, vagy melléje, esetleg egyenesen eléje áll, saját értelme alapján elbírálva, hogy a krisztusi tanításban mi helyes, mi nem, mi megtartandó, mi nem. Azonban ezen vitáknál sokkal fontosabb az, hogy a mi belső életünkben hogyan valósítjuk meg hitünk viszonyát Jézushoz. A hit alapvetően alázat és engedelmesség - ahogyan az I. Vatikáni Zsinaton megfogalmazták, a hit az emberi értelem és akarat engedelmessége az önmagát kinyilatkoztató Istennek. Sokszor tesszük fel a kérdést, hogy a hitben, az Egyházban ez vagy az miért van így. Sokszor kérdőjelezzük meg a hit forrásait: a Szentírást s az egyházi Hagyományt, mondva: idejétmúlt, nem megvalósítható, itt vagy ott téves. Azonban a hit kegyelem - vagyis ajándék Istentől az ember számára. Nem azért a miénk, mert megértettük Istent, hanem azért kaptuk meg, mert nem érthetjük meg őt, de ő mégis azt akarja, hogy eljussunk hozzá. A kérdés csak az, hogyan fogadjuk: mögötte haladva, őt követve, vagy az ellenkező, a sátán szerepét felvállalva, önmagunkat melléje vagy eléje helyezve?